Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Augusztus

11 gesebben szokott fellépni, mint rendesen. Bár ugyan ennek a csípése nem olyan égető, mint a másik köpülyöző és sröpfölő hadé, de az az átkozott szokása van, hogy erőnek-erejével az orrába, fülébe, szájába kívánkozik bebújni az embernek, és pedig minél tömegesebben, úgy, hogy néha csak egy-egy vers futással lehet menekülni tolakodó rajaik elől. — Különben a muslinczák ellen még csak lehet védekezni, ha ugyanis petróleumba mártott tollakkal körültűzdeli a kalapját az ember, — hanem a szúnyo­gokkal szemben már alig találhatni valami hatásosabb árkánum triplica­tumot. Létezik ugyan valami szúnyogpomádé-féle ellenszerök, de ehhez nagyon ritkán lehet hozzájutni, aztán a neve is hol ez, hol az, ahogy a patyikusnak eszébe jut; tehát névszerint még keresni se lehet. — Emlí­tett rovarokon kívül még egy alkalmatlan állat van, amely különösen a vízbe mászkáló vizsláknak okoz sok kellemetlenséget s ez a Kneipp-páter által sokszorosan elátkozott piócza. Ennél, ha netán valamely alkalommal dolga akad vele a vadásznak, legpraktikusabb a felrakodott szipolyozókat az égő szivar tüzével érinteni, hogy azonnal leperegjenek. Éppen a pió­czákra való tekintettel is egyrészt sohase ajánlatos nedves helyeken pan­tallóban vadászni, mert még a zöld béka is igen könnyen felmászik és nem kis ijedelemnek lesz okozója; aki pedig rétben, mocsáros helyen vi­gyázatlanul a fűbe pihenésre dőlvén, előbb nem nézi meg hová, mire fek­szik, megeshetik vele az a história, hogy a hátaközepe alatt megmozduló gíjík avagy rétesre csavarodott kígyó akkora hirtelenvaló rekordugrásra serkenti, minőt még a világ legjobb ugró akrobatája sem cselekedett meg a maga jókedvéből . . . Visszatérve a kacsalesekre — gyakran előfordul, hogy a legszorgal­masabb s legjobb orrú vizsla daczára is sok lelőtt vadunk elvész a gazok­ban, kivált esteli lesek alkalmával, de vizsla nélkül fényes nappal is meg­találhatlan nem egyszer a lelőtt kacsa és sneff. Hanem van a náda­soknak egy kitűnő apportőrje, mely a legjobb orrú vizslán is túltesz, épp azért akaratlanúl is segítségére lehet vadja feltalálásánál a türelmes va­dásznak -— s ez a fehérfejű bagoly­héja (Circus aeruginosus). Ennek a madárnak ugyanis az a szokása van, hogy a lövésekre bárhonnan előjön s megközelíti a vadász leshelyét, — természetesen azon alattomos utó­gondolat által vezettetve, hogy a le­lőtt vadat elorozhassa. De azt is jól látszik tudni e mellett, hogy a les­helyek körül mindig akad pecsenyéje megsebzett, de esetleg meg nem talált Thorburn rajza. KÖZÖNSÉGES SZALONKA.

Next

/
Oldalképek
Tartalom