Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
176 nagy útakat tesznek meg s ahol sok ilyen van, onnét nem igen vándorolnak ki. Egyébiránt hogy a nyulak szokásos téli kivándorlását a bő táplálék mellett biztosan meggátolhassuk, „a mezőn naponkint némi főtt kelt és az erdőben pedig frissen vágott s 24 óráig héringlébe áztatott nyír-, nyár- vagy kökénygalyakat hintünk a takarmány közé (Dietrich a. d. Winkett)." Meg kell még említenem, hogy mint nyúltáplálék, a csicsóka is igen beválik, épp úgy — mint a tapasztalatok beigazolták — a Secale c. multicaule, melyet állítólag kora tavasszal szeret leginkább a vad s ekkor úgyszólván az első eledele neki ahol van. — Megjegyzem még az etetés idejére nézve, hogy fenyveserdőkben különösen nagy súlyt kell fektetni a nyulak korai etetésére, mert ha kénytelen a vad kizárólag a környezet nyújtotta táplálékkal: tíílevelekkel, ágak és kérgekkel elégíteni ki éhségét, ettől annyira elsatnyúl, legyöngül, hogy a mohón kapott tavaszi zöldtáplálék pusztító hatásának ellentállni teljesen képtelen s nagyrészt hasmenésben pusztulnak el. Állítólag ugyanez az állapot következnék be az akáczfa kérgének túlságos élvezetétől is. — A nyulak etetésére szánt tápanyagot ember járta helyektói meglehetősen távol kell kihelyezni; az etetési módszereket illetőleg pedig azok a körülményekhez képest változnak s többfélék, de nagy szerepe van itt a találékonyságnak is. Mindenesetre elsősorban is azok a helyek jönnek főleg figyelembe, a melyeken előleges kitapasztalás szerint a vad leginkább szeret tartózkodni s ehez képest kevésbbé járt útak s mesgyék mentén, gyepükön s erdőszéleken kell kirakni az etetésre szánt tápanyagot, illetőleg egyszerűen a hóba kell egyenkint dobni, mert ismeretes, hogy télen a vad az útakat előszeretettel keresi fel, részint mivel ezeken könnyebben járhat, részint hogy táplálékot keressen. Ezért az eledelt mindig úgy kell hinteni, hogy az egyes etetők között megszakítás nélküli összefüggés legyen. E czélból a takarmánynyal megrakott szánon a mező elhagyottabb útain kell keresztül-kasul járni s minden 3—20 lépés távolságban egy-egy répát, káposztafejet stb. kell a hóba dobni. Attól nem kell tartani, hogy a hóba dobott eledel kárba veszne, mert a vad szaglási képessége ebben a tekintetben igen jó s még a behavazott táplálékot is megszerzi — mint ezt az ismert szakemer: Drömer is igen helyesen mondja, mert nem való az, hogy a vad nem találná meg behavazott táplálékát, csak tartós kérget ne kapjon a hó. Egyébiránt a körülményekhez képest állandó etető helyekről is gondoskodhatunk, melyeket legczélszerűbb nagyobb erdei tisztásokon, erdők szélein s a síksági bokros, fás területek (szőlőmesgyék) tisztásain rendezni be, általában mindig oly helyeken, ahol a járó-kelő vad könnyen észreveheti. Alkalmas etető helyekül kínálkoznak még mezőkön a bozótos helyek és csenderesek. Diezel oly földeken is czélszerűnek tartja az etető helyek készítést, melyeken sok trágyakupacz van, mert a nyulak az ily helyeket szeretik fölkeresni. — Az állandó etető helyeket változtatni természetesen semmi körülmények közt se szabad, mert ahová a vad egyszer odaszokott, onnan nagyon nehéz más helyre elvonni. — Szokásban van némely helyen a nyerstakarmányt, mint péld. a répát, burgundiát, káposztafejet stb. kitűzdelt pálczikákra fölszúrni, nem pediglen egyszerűen szétdobálni a hóban a nyulak számára, amely eljárás tagadhatlanul igen praktikus a takarmánypocsékolás megakadályozása szempontjából,
