Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

November

112 tehetetlen erőködésekben macska módjára látszott gyönyörködni. Pajzsokkal pánczélozott lábai különben is ellentállnak minden kígyóharapásnak, továbbá sűrű tollazata s a préda megragadásakor kitárt és mozgatott szárnyai is kitűnő védelmül szolgálnak. Hogy azonban a kígyász-ölyv még sem méregálló, arról meggyőződtem. Mikor ugyanis a madár már befejezte vedlését és tollazata hibátlan volt, elhatároztam, hogy megölöm s kitömöm, előbb azonban próbát teszek vele, vájjon méregálló-e ? Yivariumomban két viperám volt. Ezek közül kivettem a nagyobbikat, egy veresbarna darabot, s a megkötözött kígyász-ölyvet a fején, szárnya alatt s a mellén megharapattam vele, azután újra szabadjára eresztettem a madarat. Ez délelőtt történt; délután a viperát beeresztettem a pajtába, de a madár nem támadott rá. Csendesen ült „Jancsi" az ülőkén s még hívásomra sem mozdult. A következő napon még rendes helyén ült behúzott nyakkal, a betegség minden jelével. A harmadik napon a földön ült felborzolt tollazattal, szárnya alá hajtott fejjel s egészen bénultnak látszott; s amint másnap reggel megint feléje néztem,már halott volt s merev. Bizonyosan az éj folyamán múlt ki. Sajnáltam a pompás állatot, amelynek tudásvágyom áldozatává kellett lennie. A szabadban, úgy hiszem, soha sem éri kígyó marása, mert mint említém, lába, tollazata s kivált ügyessége megvédi ettől. Most kitömve díszíti gyűjteményemet egy másik idősebb darabbal együtt. Még azt említem meg, hogy a kígyász-ölyv is ad ki okádékot, mint a hogy a többi ragadozó szokta s ez az általa elpusztított kígyók pikkelyeiből áll. Mert ritka s mert szép dísze a szobának ez a madár, azért a vadász s az ornithológus szemében kívánatos darab. Mégis szót emelek védelme érdekében, mert határozottan egyike leghasznosabb madarainknak, mert a kígyóféléknek legnagyobb ellensége s leginkább tud gátat vetni az annyira mérges és igazán félelmetes vipera elszaporodásának. Hasznossága mellett számba sem jöhet az a kár, amelyet kígyó hijján békák és apró madarak elpusztításával okoz, annál is kevésbé, mert főtáplálékát mégis csak a mérges kígyónemzetség képezi." A hazánkban élő sasoknak még két fajáról kell megemlékeznem; az egyik a törpe sas (Aquila pennata minuta). Ez a legkisebb sasfajunk, de egyike a legbátrabb ragadozóknak. Kizárólag a szárnyas vadféléket üldözi. Leginkább foglyok, galambok, rigók és pacsirták képezik táplálékát, de sok más hasznos madarat is elpusztít; az egereket és rovarokat sem veti meg, azonban utóbbiakat alighanem csak szükségből vadászsza. Oly kitűnő röpülő, hogy a galambokat is — mint többnyire minden szárnyast — röptükben fogja el. A berkisasok-nak nálunk előforduló 3 faja (a kis berkisas: Aquila pomasina [naevia], a nagy berkisas: A. clanga és a keleti sas: A. orientális) leginkább vízi madarakkal táplálkozik (A. orientális?), de a baromfiakra is rájárnak, sőt a libalegelőkön se ritka jelenségek s fölkapkodják a kislibát. Nyilván a vízi madarakon kívül a kisebb szárnyas vadfélék se hiányzanak étlap jókról és nemcsak a berki, de alighanem az erdők szárnyasai se mentek iildözésök elől. Csöndes erdei hajtások alkalmával gyakran látni egyeseket (őszszel) az erdők koronája felett vizsgálódva, alacsonyan tova húzni. — Tavaszszal szenvedélyes békafalók és gyíkpusztítók, de a rovarfélét: sáskát, tücsköt stb. is fölszedik, va-