Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
110 előtt ismeretlen volt s életmódját csak a hatvanas évek vége felé ismerték meg alaposabban. „Igen gyakran valami világosabb ölyvnek nézték s ezért figyelemre sem méltatták, pedig még nagyob távolságról is alig lehet ez utóbbival összetéveszteni, mert az a nagy pihés gyűrű, amely ugyancsak nagy, sárga szemét övezi, sajátságos testtartása és fejének, mellének s hasának feltűnően világos színe a még annyira világos színezetű egerész-ölyvtől is megkülönbözteti. Néhány természetvizsgáló ezt a madarat a sasok közé sorozza, magam azonban, jóllehet, bizonyosan átmenetet képez azok és az ölyvek között, inkább az ölyvfélék legelsőjének tartom, mert némely tekintetben megegyezést látok közte és az egerész-ölyv között. A sasokra emlékeztet lassú, kitartó röpülése, látható szárnymozgatás nélkül való tartós lebegése, éles tekintetű szeme és fejének s nyakszirtjének hegyesen végződő tollazata, míg függögetése, amelyet a prédának kilesésénél gyakorol, inkább valamely kisebb sólyomfélénket juttatja eszünkbe. Tollazatának leírását s testi méreteinek közlését e helyen feleslegesnek tartom, úgyszintén általános elterjedéséről sem akarok szólni, csupán csak az erdélyi részben való eljöveteléről és fogságából szerzett saját tapasztalataimról akarok számot adni. Már a „Comité für Beobachtungstationen in Oesterreich-Unganr' első évfolyamában megemlékeztem a kígyász-ölyvről.* 1883. óta vagyok fogarasi állomásomon, volt rá tehát alkalmam vadászataim, különösen a medvére való hajtóvadászatok alatt, midőn az erdőt száz meg száz paraszt pokoli lármája verte fel, hogy a nyugalmából felzavart kígyászölyvét megfigyelhessem. Sas módjára vonta lassan és nem nagy magasságban köreit az erdei tisztások felett. De nemcsak a fogarasi havasok aljában, hanem más tájakon is, ahol messze kiterjedő nyugalmas erdőségek vannak, ott is láttam ezt a madarat hébe-korba; még pedig nem mindig a bükkerdő volt az, amely neki tanyát adott, hanem tölgyes és fenyves is. Gyakran láttam, amint lassan a fészke felé tartott, karmai közt kígyóval, amely mint valami kötéldarab lógott le, láttam akkor is, midőn a mező vagy valami vizes rét felett prédára lesve keringett, vagy egy tócsa, vagy patak partján mozdulatlanul ülve lesett. Az esti vagy a reggeli szürkületben oly magas, egyedül álló fákon találtam ülve, amelyekről szabad kilátás esett. Mozdulatlanul, magasra emelt testtel ült ilyenkor s bár nem is volt fedezetem, egészen a fa alá engedett, úgy, hogy lelőhettem. Ennek a bizalmasságnak, amelyet minden fán ülő kígyász-ölyvnél tapasztaltam, az lehet az oka, hogy ezt a madarat ritkán, vagy soha sem bántja ember. Noha egyik s másik nagy sárga szemét nagyon is rám szegezte, tovaszállásra egyik sem gondolt, úgy, hogy a kígyász-ölyv elejtése kevesebb nehézséget okozott nekem, mint egy vércse lövése. Nem az volt egyedüli czélom, hogy ezt a határozottan hasznos ragadozó madarat lelőjem, hanem hogy a szabadban való viselkedését megismerjem, azért tehát gyakran elnéztem azokra a helyekre, ahol már láttam egyszer a kígyász-ölyvet. Többnyire oly helyeken akadtam reá, amelyeket * Czynk a kígyászsast következetesen mindenütt kígyász-ölyvnek nevezi értekezésében; én is csak azért említem a sasok között, mert ez a neve szélesebb körű elterjedéssel bir amannál.
