Lakatos Károly: Vadászhit, a magyar vadászbabonák és hiedelmek kultusza / 2. bőv. kiad. Szeged, Engel, 1910. / Sz.Zs. 1424

IV. A gonoszok útvesztője és a csodafü

66 Lakatos Károly: Vadászliit ki a sötétség fátyla közül. Majdmeg 'ugy rémlett, mintha jelfütyöléseket hallanék, aztán mintha a nevemet kiabálná valaki. .. ugy hogy párszor sípolni és hoppogatni kezdtem. De csak a szélkiáltó felelgetett vissza a maga nyafogó fuvoláján, meg a nagy zöldfejü rápogott, pörlekedve a maga buta nyelvén a háborgatásért. Azt sem tudtam már mihez kezdjek e hallatlan, eligazodhatlan állapot közepette ! Egy ujabb — a tapasztaláshoz képest körülbelül úgyis haszontalan — kutyagoláshoz azonban, nem éreztem többé semmi kedvet sem magamban. Csak áltam tanácstalanul, kínosan várakozó helyzetben tehát, mint valami kiéhezett vándorlegény a kietlen pusztában, dühösen méregetve az átláthatlan sötétséget, mely ugy elfedett minden látnivalót százszor is elátkozott feketeségével. Már éppen azon kezdtem gondolkozni, nem találhatnék-e a közelben valami szalmabogját vagy kazalt, a hol meghúzhatnám magamat, midőn hirtelen afféle cupogás-csattogás, mint mikor a lovak a mély sarat gázolják és vágják patkós patáikkal, hatott el füleimhez és mintha emberi beszéd zaját is hallottam volna azon irányból. Es valóban, ezúttal nem csalódtam. Egy kocsi gebeszkedett a feneketlen latyakká fölázott kocsi uton, mely a közelben húzódott el s a melyet én oly hiába követtem annyiszor. — A lovak előtt térdigérő sarat gázolva, egy ember haladt égő lámpával, valószínűleg az ut jelzése végett. No, hála Istennek! A jövő pillanatban már egy dörgedelmes „megálj!" kiáltás lármázta fel a szuroksötét táj fülelő nagy hallgatagságát, a minek meg is lett az imponáló hatása (akkoriban ugyanis még volt betyár szépen,) mert kocsi és ember szinte sóbálványnyá merülve rögzité magát a habarcs közepén. Persze, az „egymagában tűnődő vándor legény" rezignációját nagy hirtelen fölváltotta nálam a per soloban véghez vitt népesedési mozgalom mozzanata — egy ugrással a tengelyig sárba