Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

November

téreken csak itt-ott tűnik fel egy-egy leveletlen virágú kikirics, mint az elhalt viruló élet feljáró kísértete. A törpe tölgyesek zörgősre száradt lombja vörös színt vált, a száraz fű, avar, nádas elfakulva zizeg, inogja színtelen levegőben. Sehol egy kis élénkebb staffázs, melyen elpihenhetne egy kissé a fáradt tekintet! A szemhatár zavaros kékségéből néma kísértetekként kiemelkedő, csupasz facsoportokon kigyúlt aszkóros pir hamis csillogása is beleolvad lassan, erőtlenül, vagy eltűnik hirtelen, mint fellobbanó meteorfény, az esti borulat feketeségébe, nyomtalanul. A leszálló éj csillagtalan, tompa kietlenségébe néha panaszos hangok, síró madárszózatok rebbennek szerteszét — fájdalmasan, elhalóan, mint egy-egy halk sóhaj, halkan tűnve, mint a gondolat, mely az alanti szomorű kietlenségbe támad s megint a végtelen terek sejtelmes homályában enyészik el. Elkésett, aggódó vándorok ezek, a mint mennek idegen világok napsugaras tájai felé, felcserélni az elridegült, kietlenné vált édes otthont — hamis csillogásért. A nyugtalan szellő misztikus zűgása ilyenkor már a haldokló természet első halálsóhaját sírja el a fonynyadt lomb között. A nagykaszás küszöbön van. Ám vannak még csendes, szép derült napok is olykor; de a lanyhán aláhulló napsugár már nem — 70 — i