Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

A Szörényi havasokon

Kelet felől, a boltozatos kékség fesledezo szégélyén ki ül a rózsaszínű pír halvány bibora ; majd kirepül az egek öléből, a tűzkévék millió sugára az iir végtelenébe. Aranyló, intensiv fény terjed, lassan-lassan lángba borítva az egész láthatárt. A levegő — mintha meggyüladt volna, folyó aranyként csillámlik s a napsugár vakítón törik meg a Tisza vibráló hullámfodrain. Szellő indül, szellő susog édes, ábrándos dalokat. Száll a himpor az Isten gondján s lehull a gyémántcsepp, a remegő virágkehely szerelemittas «szívéről . . . Körös-körül az egész természetből egy nagy fohász látszik felszállani a magasba halk neszszel, mint a lehelet, mely mindent életre támaszt maga körül. Lenn a föld szívéből könnyű pára lebben ... Az élet teljes erejében nyilatkozik. Örül minden, ragyog minden. Füzek lombja, nyárfák ezüst dísze kéjesen megremeg a nap tüzes csókjaitól. Zsong a méh, röppen a a lepke a virágok kelyhén ; a virágok bódítón illatoznak ; harmatártól csillog a nádasok messzefutó szőnyege : egy ezüst tenger az egész ... Az akáczok fürge játszisággal lobogtatják a lágy fuvalomban apró leveleiket, míg a fák selymes pázsitalján a verőfény által odarajzolva, az ágak körvonalainak szeszélyes árnyalakjai inognak.