Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Nyári zimankó

kat, mintha pokoli igézet szállta volna meg benső életünk mindenségét, hogy rettenetességekbe fullaszsza zsibbadó érzékeinket ... És tovább zúg, forrong, bömböl a hangok mélysége, a pokoli konczert, mely sötét, kinzó félelemmel száll fel s nehezedik lelkünkre. A hangok egymásba vegyülnek, egymás felett, egymás mellett törtetnek el — felfelé igyekezve, mindig felfelé. A futamok kaczagása, mint csapkodó lángnyelvek, szaladnak fel s alá a diskantban, kavarogva, küzdve, viaskodva őrületes vágygyal a magasba jutásért. Átkozódás, könyörgés, a kétségbeesés fájdalomsikolya csúszik kínos nehezen felfelé rettentő disharmoniában, míg egyszerre csak lassan tűnve, oszlani kezd a rémítő zene s végre egy tompa, mysztikus morajban hangzik el dámoni chaosza — álmunk egész víziója mindenestől. . . . Kellemetlen, hideg érzés fut végig tagjainkon s felriadunk az álom nyűgéből hirtelen ... az ég nagyot dördül fejünk felett. Hideg esőcseppek zörögnek az ingó lombokon ... a szél jajgató nótát dudorász fülünkbe, majd nagyokat füttyent tovanyargaltában, mint az induló masina. Zúgás támad a lomb között, zajlik a hullámzó nádas szomorú zúgással, mintha vizi-syrének elhaló danája szállna fel ismeretlen titkaiból. Homályos hangok festik a levegő-eget: panaszos madárszózatok. Aztán megint a szélzúgás lép uralomra, elkapkodva a szélkiáltó zimankót jelentő dallamos póliját, mely oly mélabúsan, ezüst tisztán cseng le olykor 54