Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Mese a Tiszáról

ideges röpködéssel a beszédes szarkák, egymást rövid, rekedt károgással hívogató tarka varjúk, egy-egy rétisas, gém, mely nagyot rúgva, ijedten tér ki a neki repülő pajzán vércse elől. A nap mind alább száll, hogy nemsokára vérvörösen bukjék alá a bíboros vizekbe, mely felett megmegvillannak még az erős rebbenéssel tovasiető sneffek zavargós falkái, egy-egy csapat apró kacsa, a mint zsivajgó lármával nyílként surran bele az ereszkedő alkony szürke homályába. Túl a réten néma méltóságban Magas erdő; benne már homály van. De az alkony üszköt vet fejére S olyan, mintha égne s folyna vére. (Petőfi ) A visszatekintő nap végbúcsút int játszó sugárival ; nemsokára azután csak egy égő fényesség jelöli helyét az ég szegélyén, az is a terjeszkedő alkonyi pir bíborába olvasztja lassan elhaló ragyogását, míg lehull az est szürke fátyola. A csend tökéletes. Hallgat minden, csak a száraz füvek közt zörög, moszatol egy kicsit valami kis szellőjáték még, azután az is elül. A távolban pislogó pásztortiizek fénye, mint megannyi szent János-bogár, villan ki a sűrű feketeségből, mintha kilyukadt volna a sötétség. Alomba ring az egész természet. - 43 - 3*