Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Mese a Tiszáról

nyeli kéjesen minden cseppjét, hogy belepuffad tőle fényes teste és nyeli tovább, nyeli a végtelenségig ! Hegy helyesli s a sötét fenyvek rábólintanak. Éles rivalás, bántó zúgás rohan tova a mérges hullámtaréjok, futó habok fölött láthatatlan daemonok ajkán zengve, mely terjed, terjed hegytől völgyig s onnan messze, ki az Alföld nyílt téréin ringó vizekre . . . Hajó, lajka meging a sivalkodó elem goromba lökésétől . . . nagyon dudál, korán dudál a Tisza. Hej, nem jó lesz ebből kikeletnek idején ! És az ember, im a balga ember nevet, kaczag : „Kutyabaj, hajahaj ! erős a tudomány : a háromszögelő hatalma !" Ám a Tisza tovább dudál, dudál mind erősebben, félelmes bődiiléssel, hogy megborzong bele a leveletlen füzek kószált vesszőüstöke. Síró szelek belemodulálnak, sirály madár belejajgat a nótájába. Kristálytiszta vize csak elsötétül forrongó tajtékot vetve, mint a felforrt epe kiömlő áradata. Hánykódó hullámain nyiszogó jégtáblák zajlanak, ágaskodnak egymásnak marakodó vadállatok módjára,, míg ismétlen őrült versenyfutásra készteti őket a hullámverés ádáz ostroma . . . Gomolygó lomha ködök áthatlan szürke takarója száll alá a roppant fényesség elborult képére, melyen fényvesztetten törnek meg a nap kíváncsi sugarai. Már-már meg se lehet ismerni a határát, annyira elnyúlt végtében-hosszában az óriási, a végtelen nagy - 3G -