Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461
Mese a Tiszáról
nyárfák remegő levéldísze a partok párhuzamos szalagján ; ha a kósza szellő kedveskedése lekaszált füvek, rétek virányának kábító illatárját lengeti felém, — csak elfogja valami kimagyarázhatlan érzés, valami jól eső, kedves igézet a lelkemet, a boldogság tündérálmába ringatva el érzelmem világának egész mindenségét, minden borújával, bánatával együtt. Úgy érzem ilyenkor, mintha röppenő és suhogó folyásából az öreg, kedves Tiszának baráti hangok szólnának felém s a magány és csend ez emelkedettségében nőni érzem a lelkemet. Képzeletem láthatára óriási kiterjedéseket ölt s nincs érzékeny szívemnek panasza, melyet a hullámok halk locscsanása vissza ne hangoztatna és — én Istenem ! lassankint csak kezdem érteni a túlvilági hangokat, melyek oly néma ékesszólással illetik elmémet; kezdem érteni azt a titkos beszédet, melynek misztikumában délibábok aranyképe leng, erdő hullámzik, a lápok világának élete szól felém s a gyönyörű, isteni természet csodaképeinek ismeretére tanítanak. Bizonyos, valami ellenállhatlan vonzalmat, határtalan rokonszenvet érzek a jó Tisza iránt és csak akkor érzem igazán, de igazán : mennyire szeretem, ha távol, messze-messze vagyok tőle ... és hogy fáj ez nekem akkor! Megremeg a szívem, lecsukódnak szemeim s emlékezetem csapongva száll az ismert és szeretett tájakra, mint a hogy a virág-kehely édes mézétől megittasult - 30 - 3*