Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

A székely havasokon

mosolyognom kell képíró barátunk naivságán, képzelete ama határtalan merészségén, mely arra készteté, hogy az isteni alkotó erő művészetének eme fenséges tökélyű remekét „visszaadni" erőlködjék — és oly hiába! De hát egyáltalán lehet-e azt „visszaadni" a mi isteni ?! Lehetséges-e holt vásznon a színeknek bár ezer és ezerféle változataiba szövődött színpompájával is érvényre juttatni azt az igazságot, melylyel a természet véghetetlen magasztossága, költészetének fensége, a mindent betöltő szent eszmény szellemét oly félre nem érthető tisztasággal fejezi ki ? ! Nem, nem, soha ! A mint nem ismerjük Ot, épp úgy nem hatolhatunk be szellemébe, teremtő művészetének titkaiba se. Teljesen terra inkognita összességének egész mindensége előttünk, habár szent atomjait érezzük, benn tudjuk is mindenben, de mindenben, a mi az ég kristálya alatt a lét fogalmában egyesül. A lélek, a szellem, az érzések végtelen dús világa s minden, a mi szép, nemes, a mi költészetet lehel, vagy nyilvánulásaiban fenségeset és magasztosai tár elénk : mind-mind megszentelt parányait rejtik magukban, mindenből szent szellemének nyilvánulása sugárzik elő. Érezzük szívünkben, benn van a virág szirmán rezgő harmatcsepp ragyogásában, a tenger gyöngykönyének méla fényében. Kisugárzik a drágakő szivárványából, csillagragyogásból ; ott van hulló könyeink— 134 -