Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Párbaj a légben

A tüzet okádó vaslóhoz még csak hozzátörődött volna a szárnyas jószág valahogy, de a talaj csontkeményre való sorvadása édenből pokollá változtatá e téreket számunkra, a hol nem lehetett maradásuk nekik. A nagy pusztulás után még volt egy darabig talán néhány évig — imitt-amott káka és nád közé elbújt vadvíz a mélyedéses helyeken, fenekekben ; meg is lökte a bokros kákát meg a fattyú-nád lengeteg szálkait valami a víz alatt, némi kis élet lüktetéséről téve tanúságot; de lassankint elfogytak ezek is, a mozzanatok is rendre. Kiszáradt egyik viz a másik után, miután előbb kihalászta belőlük jóformán az utolsó keszeget is, a hórihorgas halfaiánk madárság. A sok gém, bakcsó csapatokba verődve, egyre kereste-kutatta ugyanis, az ily megbújt, csatakos vízfoltokat, ellepve a partjaikat éjjel úgy, mint nappal, folyvást halászván nagy kitartással, még csak el nem fogyott a fogni való, vagy szárazon nem maradt a talpuk alatt a föld. Mikor aztán nem volt mit, nem volt mibe píczézni többé, lassankint vége szakadt a madárjárás mozgalmasságának is. A vízből kimaradt néhány halállat — a mi itt-ott még megmaradt, — felperdült farokkal csontkeményre száradt s csak a kóbor kutya rágta ismeretlen delikátesz gyanánt. Aztán a kubikokra került a sor, bár azok is jóformán vízfogytán voltak már, de mégis valamivel tovább „állták a sarat", mint a réti totyogósok az aszály - 118 --