Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Elfogyott a madárnóta...

gágá, giágá ! és csapat-csapat Után tűnik el az églehajlás fehér csíkja alatt. Hát nem sokáig élvezhetik ezek is a terített asztal gyönyörűségét, már is havat ígérő, szürke fellegek hirdetik a „mementó" uralomraléptét. Metsző szél sírja, üvölti hegyen-völgyön át, síkokon keresztül a rideg despota hatalmát, mely feltenni készül jégkoronáját komor homlokára — csillogó pompával, hideg fényben ülve ünnepet. Beállnak az üvegfényű deres reggelek. Dérvirágok ezüst-dísze, csillogó halálpártája vonja be a sorvadt növénytesteket, mintha az elpusztult virágélet utolsó lehelete fagyott volna meg egy mulandó, hiú pompa satirájául. Memento, memento ! . . . megcsörren a száraz nád, cseret szomorúan, halk neszszel, mint az elszakadt sóhaj elhaló nesze; megzizzennek a száraz falevelek lépteink nyomán fájdalmas panaszszal . . . memento, memento! . . . Szürkés borongás misztikumába vész el a tekintet. Köd ül az égen, köd van a földön. Néha-néha ugyan oszladozni kezd a sötét szürkeség fátyola s itt is, ott is kikandikál az ég azúrja egy pillanatra, mintha lilás festékcseppek folynának szét egy kiterített végtelen vászonkép komor szürkeségén, — de ezeket is mihamarább elfedi az irigy ködök terpeszkedő gomolya, mely korlátot szab a látás szabadjának és megfekszi a feketélő szántásokat, átvedlett szürke tarlókat, egyaránt. - 94 -