Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Elfogyott a madárnóta...

Vájjon fogjuk-e látni a megtérőket, vagy eltűnünk-e addig mi is örökre? Ábrándokba merülünk, költői nimbussal veszszíik körül az oly költői teremtmények mesés útjait s gondolataink szárnyakat nyerve, ismeretlen világokba repítenek . . . Szinte felvidulunk egy pillanatra, ha egy-egy elmaradt madáralakon akadhat meg fürkésződő tekintetünk — ha látjuk például a nagy, lomha sirályt, amint végiglebben lassú mozgással a Tisza ködbe burkolt, mormoló vize felett, sétaútját téve alá s fel szüntelen. De ebben se sokáig gyönyörködhetik a szem. Ez is elmegy a cserepesedni kezdő vizek tájáról. Megfekszi a mozdulatlanság a természetet. Süket csend tompaságába merül az egész külső világ, mintha a legparányibb élet is kihalt volna a riasztó kietlenségben. Néha-néha lövés döreje hallik s a távolban nyúl iramodik neki eszeveszetten a nagy egyenességnek ; majd varjú károgja el magát a nehéz levegőben — más semmi nesz, semmi hang. Amoda messze, valami hosszú, keskeny fehérség látszik. Valami széktó fehér vize az : egy kis holttenger most. Nincs rajta semmi élet, nincsen a partjain egyetlen gazszál se, a mely mellett talán megbújhatna valami. Pedig mily nyüzsgő élet elevensége verte ott fel a vidék csendjét napkeltétől éjszakának évadáig! Mennyi csihogó, hápogó kacsa, sneff füttyögő lármája szállt itt szerte a csendes pusztaságba. Most üres ; még esten- 104 -