Kerpely Béla: Hires erdélyi vadászokról és vadászataikról, Jellemrajzok és vadászjelenetek a XVIII. és XIX. századokból / Budapest, Sportirodalmi Vállalat, 1922. / Sz.Zs. 1629

14. Bornemisza Lipót báró utolsó pecérje

77 de békével tört a jó Peti pecér, azonban, hogy ő azt a csengetyűt, mely immár egyedüli látható emlékjele volt a boldog múltnak s melynek „bájhangjára" hajdan annyiszor megnyaldosta szájjaszélét előre élvezve az ínycsiklandó ételmaradékok fönséges izét, — hogy ezt a csengetyűt még csak ne is láthassa többé, de már ezt nem tudta elviselni. Előszedte rozsdaette kis fegyverét, nyakába akasztotta borzbőrtarisznyáját, öblös kürtjét. Azután sorra csókolta hat fogatlan vén vadászpajtását és ugy zokogott mint a gyermek és könnyes szemmel vett bucsut az ősi kastély kapujától. Hová ment, merre lett, senki sem tudta megmondani. Nem látta többé senki. Világgá ment Virág Peti az utolsó pecér, mivel olyan ur kenyerét nem. eszi, — mint nem egyszer panaszolta az udvaron — aki nem főzet a nagy konyhán, nincsen szüksége ebédlőteremre mert sajnálja a vendégtől a falatot, és még az ebédre invitáló harang kedves kongására sem kíváncsi .... Virág Peti pecér más légkörben nevekedett, más urakat szokott meg, szolgálni. És eltűntek a becsületes, derék Virág Petik, a hűséges Bembék, Krajcárok, Rubinok mintha szél fújta volna el őket, hírmondó sem maradt a fajtájukból .... o<o