Kerpely Béla: Hires erdélyi vadászokról és vadászataikról, Jellemrajzok és vadászjelenetek a XVIII. és XIX. századokból / Budapest, Sportirodalmi Vállalat, 1922. / Sz.Zs. 1629
12. lfj. Wesselényi Miklós báró
56 got. Ekkor a nyolc éves kis Miklós nem álhatta tovább. Kirántotta oldalán csüngő diszkardját és az urak felé kiáltott: — Aki atyám ellen még egy lépést tesz, irgalom nélkül levágom! Ez a bájos jelenet a felizgatott urakat azonnal lefegyverezte. A lelkes kis fiút ölbe kapták, rendre csókolgatták és feledve lőn minden harag. A kis Wesselényi bátor lovasnak és vadásznak született, mely lovagias tulajdonokat atyjától örökölte, ki a gyermeket élete harmadik évében lóra ültette, a hatodikban szilaj mént lovagoltatott és a nyolcadikban már farkast, és dámvadat lövetett véle. A Wesselényiekről igazán elmondhatni, hogy a sasok sasokat nemzenek. Ki őket vadkannal vagy medvével küzdeni, vagy elvadult paripán egykedvű nyugalommal ülni látta, büszke volt bennük a nemzetre, melynek őskorát látszottak visszavarázsolni, büszke volt bennök az emberi méltóságra. Hajtóvadászat volt egyizben Zsibón„és az apaoroszlán kivitte fiát is, először vadkanra. Kilenc éves volt ekkor a fiu. Ott állottak egymástól negyven lépésnyire. A hajtók zajára a sűrűből vadkan törtet elő és egyenest a gyermek Wesselényjnek tart. Ez bátran reá tüzel, de a seb nem halálos s a vad bősz haraggal ront a gyermekre. Az apa egyetlen reménye és a rohanó vadkan közt csak néhány lépés: a tér, idő és biztos halál közt csak egy hajszál .... Azonban roppan a fegyver, az apa Teli Vilmosi éberséggel lő s a vadkan hörögve karikázott a fiu lábaihoz. Tizenöt éves volt, mikor Zsibón és környékén a János herceg nevét viselő egyik dragonyos osztály szállásolt. Egyszer lement Zsibóra osztálya megtekintésére ezredesük, egy Szombathy nevű tokaji nemes ur. A kastélyba kvártélyozták és természetesen ebédre marasztották tisztjeivel együtt, kik vigan költötték az ízletes eledeleket, lóról, futtatásokról beszélgetvén. Az ifjú tisztek szokásukhoz hiven fennhéjjázva, egymást túllicitálva dicsérték lovaikat. A fiatal Wesselényi, — ki most már a kastély ura, egy év előtt veszítvén el édes atyját, — megunta a sok dicsériádát, közbe vág:
