Herman Ottó: A magyarok nagy ősfoglalkozása , Előtanulmányok / Budapest, Hornyánszky, 1909. / Sz.Zs. 1532

I. A kiindulás

28 A MAGYAROK NA

GY ŐSFOGLALKOZÁSA kai szemben, a kik hitükért tökéletes elszántsággal, teljes nyugalommal fogadták a legkínosabb halált — elindult Ázsiába, hogy az „őshazát", a magyarok ott élő ivadékait fölkeresse. Nem találta, mert nem is találhatta meg! Miért? Mert nem volt kezében az összehasonlítás szövétneke, a melyet csak a nemzet a Tisza-Duna közén, Pannóniában és Erdélyben akkoron folyt életének — az egésznek — alapos ismerete nyújthatott volna. Csak ennek az életnek ősi elemei, ezeknek ismerete segíthette volna a kutatót arra, hogy azokat ott Ázsia messze tájain is meghatározhassa, saját véreit az átalakulás daczára fölismerhesse. Pedig [akkoron, KÖRÖSI CSOMA SÁNDOR idejében, a TiszaDuna közének népe még nagy számban őrizte az ősi nyomokat, a melyek azóta nagyrészben a nyelvkincscsel együtt pótolhatatlanul elvesztek! Végre is szegény KÖRÖSI CSOMA SÁNDOR az angolok nemes segítségével megírta Tibet nyelvkincsének könyvét, meghalt Indiában, a leghatalmasabb őshegység, a Himalaya tövében és ott, idegen földbe, Darjeelingben temetkezett. És a midőn az idegen rög dübörögve omlott koporsójára, akkor KÖRÖSI CSOMA SÁNDOR két hazát vesztett: azt, a melytől elszakadt és azt, a melyért elszakadt, anélkül, hogy megtalálhatta volna. Ez a felelet.