Herman Ottó: Az északi madárhegyek tájáról / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1893. / Sz.Zs. 1447/1

II ÚTIRAJZ - VII Őskori bálnavadászat mint élő szokás

OSZTOZKODÁS. 69 És ekkor következik a «szent hely» éthoszi jelentősége és értelme, mint nagy bölcsességnek gyümölcse. A kiszenvedett bálnát a «szent helyre» vonszolják ki, összeállanak az öregek és számba veszik a nyilakat a szerint, a hogy a bálna testébe fúródtak. Megállapítják, hány nyíl fúródott be a legérzékenyebb testrészekbe s ezek között melyik legmélyebben ? Az utóbbi kapja a legnagyobb részt, ha a nyíl fája elveszett, sebaj, ott a vasa a jeggyel s legott tudva van, ki a szerencsés lövő. Az öregek megállapítják így az egész érdemsorozatot s következik aztán a pásztázó leszalonnázás s az érdemsorozat szerint való fölosztás. A 2. kép ebben a pillanatban ábrázolja a jelenetet; azok a fejér csíkok lefejtett szalonnapászták vagy szíjak. Minthogy pedig ez a művelet igen kényes, mert a halászság egész önzését szólítja ki, azért van az, hogy a «szent helyen» veszekedni nem szabad. A krónika nem is jegyzett föl esetet, hogy osztozkodáskor békétlenség támadt volna. Mindenesetre nagy emberismeret és bölcseség kötötte e hely szentségét a föltétlen megnyugovás kötelességéhez.