Herman Ottó: Az északi madárhegyek tájáról / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1893. / Sz.Zs. 1447/1

II ÚTIRAJZ - VI Bergen

BERGEN. köztök szép régi faedények és egyebek; gyönyörű szűcsárúk, különösen hiúz és jeges medve, továbbá tarándszarvas bőrök ; a halászszerszám ellenben mind angol. Délután vasúton mentünk Fjörsangerbe, a bergeniek büszkeségébe. Ez a patricziátus nyaralóhelye. A táj erdős, hegyes; de nem kiváló. Számos nyaraló, csinos kert és minden jól bekerítve; minden lépten-nyomon a «Privat Vei» felirat útját állja az embernek; szóval turistának való kigereblyélt és gondosan kisöpört természet. Madarak közül mutatkozott a fehérhasú fecske — Chelidon urbica — a pályaházon egy fészek; a völgyön átröpűlt egy magános szürke varjú — Corvus cornix, — árokmentén futkosott a fehér barázdabillegető, a nyíltabb helyeken elevenen villogtatta farkafehérjét a hont-madár — Saxicola oenanthe — a gyepeseken seregély, a kertek fáin a fenyőrigó mozgott. Poszméhek gyakrabban mutatkoztak; de itt is inkább suhogva röpültek. Ezek a dongók eszembe juttatták azt, a mire Berlinben figyelmeztettek, hogy t. i. Norvégia némely tájain, a hol a telegráf-póznákat nem lehet a földbe beverni, mert a talaj kopár és tömör szikla, ezeknek a póznáknak a tövét kőrakással veszik körűi, hogy megálljanak; de hovatovább mind sűrűbben bekövetkezett az, hogy valaki vagy valami ezeket a kőrakásokat széthányta, tehát a telegráfvonalat összevissza döntötte. A megfigyelés eredménye az volt volna, hogy a medvék cselekszik, az ok pedig biológiailag rendkívül érdekes. Tudjuk ugyanis, hogy a telegráfdrótok a légáramlat hatása alatt állva, folyton zengenek, e zengés pedig nagyon hasonlít a földben, itt leginkább kőrakásokban fészkelő poszméhek dongásához; legjobban pedig a póznákon, mint hangvezetőkön hallható; valószínű tehát, hogy a medve a drót zengését a pózna táján hallva,