Herman Ottó: Az északi madárhegyek tájáról / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1893. / Sz.Zs. 1447/1

II ÚTIRAJZ - IV Budapest—Frederikshaven

52 BUDAPEST — FREDERIKSHAVEN. a jómódúakhoz nem: szegényes, kopottas népség. Eleinte azt hittem, hogy valamely nagy gyár vagy építkezés munkásai ; de bántott az, hogy egyetlen egy vidám arcz sem volt látható, még a közbevegyűlt gyermekszem is meredezett. Ezek kivándorló tömegek, a melyeket az Elba folyót járó gőzhajók azokra a nagy óczeánjárókra visznek, a melyeknek a folyó-torkolat vize sekély. Nem képzelhető élesebb ellentét annál, a mely az itt fölhalmozott gazdagság, az itt folyó lázas munka és e kivándorlók arczán tükröződő bánat és lemondás között van. Hamburg egy hatalmas polgárváros s e polgárság vállalkozó szelleme átnyúlik más világrészekbe. A nagy kereskedőházak kanczelláriái még késő estve is ki vannak világítva s a milliókat forgató kereskedő nemcsak dolgoztat, hanem dolgozik is. Ez Berlin után, mely katona-város, nagyon jól esik. -Hiszen a Spree-város mintha ágyúnál, sisaknál, lándsánál más emblemát már nem is ismerne. De a hamburgi kispolgár és a munkás felesége, fölserdült leánya nagyon eszembe juttatta a VIRCHOW Vénuszszobrát, melyet a nagy anthropologus nyilván azért állított oda a legdíszesebb helyre, mert a női szépség és épség eszményét látja benne, és akarnia is kell, hogy a nő — a német különösen — mindenütt ezt az antik tipuszt legalább megközelítse. És nem azért jutott eszembe e szobor, mert a hamburgi harmadik rend asszonyai talán e szoborhoz hasonlítanak; ellenkezőleg! Soha és sehol sem láttam oly világos kapcsolatot egy rossz szokás és annak kihatása között, mint a vízhordás mikéntje és a hamburgi asszony behorpadt mellkasa és macskaháta között. Ez nem az a gajmó vagy horgosfa, a melyet hazánk némely vidékén a magyar leány és menyecske kaczkiásan a félvállára vet, mindkét végén egyegy túri korsóval játszva, hanem egy nehéz, éktelen járom két nehéz vödörrel, a hát számára egy vájással, a melybe