Herman Ottó: Az északi madárhegyek tájáról / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1893. / Sz.Zs. 1447/1

II ÚTIRAJZ - XXVI Fajd és lemming

2 I 6 FAJD ÉS LEMMING. Az anyamadár ekkor tőlünk már három lépésnyi távolságra is le-letelepedett a földre, jajgatott, lebocsátgatta a szárnyát, hogy megható volt. Hamar elővettem az árvát s a rögöcskéhez akartam csatolni, de biz félrefutott s eltűnt. Hát hiszen majd csak odaszegődik az a kis istenadta, mire elmegyünk, gondoltam én. És ekkor következett a madár-anyaszeretetnek oly jelenete, minőt még sohasem láttam s mely mindhármunkat igazán szívünkig indított meg. Alig távoztunk ugyanis vagy öt lépésre az összebújt kicsinyektől, az anyamadár tüstént ott termett a két aprókájánál, magasra emelte föl félig nyitott szárnyait, mire az egyik fiú nyomban a balszárny alá bújt; kis vártatva a másik a jobbszárny alá osont. És ekkor az a kedves anyamadár, a boldogság csicsergő szavát hallatva, folyton illesztgette szárnyait, hogy a piczinyeket betakarhassa, jól megmelengethesse. Mert valóban melengetés volt a czél. Igen sokszor tapasztaltuk, hogy a pelyhes fiakat a megfázás ölte meg.