Herman Ottó: Az északi madárhegyek tájáról / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1893. / Sz.Zs. 1447/1

II ÚTIRAJZ - XI Az «Aederholm» vagy a norvég pehelygazdaság

A DUNNAKACSA. 95 A különböző állomások, halásztelepek közelében föltünedező halomszigeteken, egy kis gyakorlás után, hamar észre lehetett venni ezeket a ravaszul kieszelt madárjobbágykunyhókat, hol elszórtan, hol kisebb csoportokban. A norvég pehelygazdaság évi forgalma így alakúi. Az arktikus nyár végével, a dunnakacsa fölnevelte fiait s a tengerre száll, hol emberrel s mindennel szemben a legóvatosabb, legvadabb madarak közé tartozik. Leginkább a tengernek oly részein tartózkodik, a hol a mélység az ^o métert nem haladja meg, vagy ennél sekélyebb s a hol a fenék és annak sziklavilága borítva van a Mytiluskagyló millióival, a dunnakacsa e legkedvesebb eledelével. A dunnakacsa rendkívül ügyes bukó; a legkitűnőbb észlelők szerint leszáll az 50 méternyi mélységbe, a víz alatt pedig öt, sőt hat perczig is kitart, — én csak négy perczet figyeltem meg. Télen át messze elbarangol s ritkán bár, de egyesen elvetődik az európai földség legbelsejébe; sőt megkerült már Magyarországon is. Röpte a tengeren mindig alantjáró s korántsem oly nyilaló-sebes, mint a mi kacsáinké; annál kitűnőbb az úszása, a mellyel roppant távolságokat mér végig. A telet tehát barangolva tölti el. Tavaszra kelve az idő, a dunnakacsa vissza kezd szállingózni költő helyére, még pedig párosan; a tojóban oly hatalmas a fészkelés ösztöne, hogy ügyet sem vet emberre, ladikra, hajóra; vadsága merőben elveszett s nemcsak az ember házatáján, hanem sokszor a ház belsejében is rakja meg egyszerű, rendesen hínárral alapozott fészkét. A gunár is aránylag letesz vadságáról, de bizalmatlan marad; távol tartja magát az embertől, házatájától s ha a tojó nagyon közel vagy éppen a házba rakta fészkét, a gunár kiszáll a tengerre s a tojó látogat el hozzája.