Herman Ottó: Úti rajzok és természeti képek / sajtó alá rendezte Révy Ferencz. Budapest, Méhner Vilmos, [1894]. / Sz.Zs. 1477

A Fitisz madár története. (Margitszigeti ötlet.)

— 87 -Nem messzire egy nagy folyó hömpölygött csöndesen Ezerszerte nagyobb volt a bükkös patakjánál ; a hátán zakatoló s iszonyú hangon sivító, fekete felhőket okádó szörnyetegek úsztak idestova, s úgy hemzsegett rajtuk az ember, mint a fészkünk alatti hang'yadombon a hangyaraj. Épen azt gondoltam : istenem, merre tartsak ? a midőn a folyó kellő közelében oly valamit pillantottam meg, a mitől szivem tele lett örömmel. Égy rémlett előttem, hogy ez az a madárparadicsom, a miről Fitisz-nagyapám annyit beszélt s a miről azt mondta, hogy oda kerül a lelke minden kis éneklőmadárnak, a melyet a sárgaszemű karvaly elrabolt. Minél közelebb jutottam, annál többet, szebbet kezdtem látni. A széleken oly koronás fák őrködtek, a minőket egy Fitisz-madár csak kivánhat magának. Befelé nyilás, nyílásra következett Oh a Fitiszmadarak jó istene! milyen gyepe volte nyilásoknak! Most, a nyár derekán, olyan zöld, olyan tömött üde, mint a minő nálunk csak tavaszkor szokott lenni! Zöld és tarkalevelű bokor annyi, de annyi volt, hogy azt se tudta a madár, melyik szebb, melyikre szálljon. És a virág! Jaj, te édes, jó Fitiszanyám, ki úgy szereted a virágot, ezt látnád! Együtt állanak itt a virágseregek olyan alakok szerint rendezve, mint a hold, meg mint a csillag, meg mint a kigyó teste, mikor a gyepen végigsiklik. Néha csupa vörös, csupa kék, csupa sárga s ki tudja, milyen szinü áll együtt; itt-ott tarka-barka társaságban is állanak, hogy ez valami! Leszállottam egy terebélyes nyárfára, pihenni akartam; de vitt a látás vágya fáról-fára — bámultam, nem tudtam betelni a sok gyönyörűséggel; elfelejtettem mindent még azt is, hogy rövidke órával ezelőtt még rab voltam s lemondással vártam a halált. Egyszerre valami rettentő zaj ütötte meg a fülemet, a paradicsom alsó végéről jött. Mennydörgés, csengés, sipítás, bőgés, mind egyszerre! Néha elcsendesedett, s valami olyanformán szólt közbe, mint a húros rigóék dala, aztán megint megzendült