Herman Ottó: Úti rajzok és természeti képek / sajtó alá rendezte Révy Ferencz. Budapest, Méhner Vilmos, [1894]. / Sz.Zs. 1477

Hallgatag világ

— 122 -éneke hibás! Lehetséges-e? Nem És mégis hibás, mert úgy ismertem én azt, hogy még emberi szóba is tudtam foglalni, igy is tudtam kifejezni, értettem, mit mond. Hiszen az mindig így hangzott: Oh te dicső, dicső Kikelet, kikelet! Kivirít, kivirít A virág, a virág, Mind! 1 És most ez a madár csak így szól: di — di — Ki ki Ki ki — vi — — vi — Mind! Óh, az a pacsirta nem feledte dalát, nem hibázott, hanem megérkezett a perez, hogy egy kínos tudatra ébredjek. Hallásom csökkent. Megadtam a tátrai viharnak az árát. Jaj pedig, beh szerettem én egyetlen hűsége semnek, a nagy természetnek hangját lesni! Azt a kedves hangot, mely sohasem hazudik, sohasem csal! Mi mindent mesélt az nekem, mily szeretettel és türelemmel tanított az engem! Ne halljam én többé a kis Sylvia édes szerelmi vallomását, a mint azt a kökényesben kedves életpárjának eldalolja? Hiszen én még nem is tudtam mindent, a mit mondott és szerettem volna mindent kitudni, a mi a piczi szívben lüktet. A fülemile dalából már csak töredéket halljak ? A hullámzó nádas víg gunyolója már ne mosolyogtasson meg az ő lármájával: 1 Nincsen nyelv, a mely találóbban festené a pacsirta dalát, mint festi a magyar. A „dicső — kikelet — kivirít — a virág — mind" kellően hangsúlyozva, teljesen találnak a pacsirtadal hangeséseihez. H. O.