Herman Ottó: Úti rajzok és természeti képek / sajtó alá rendezte Révy Ferencz. Budapest, Méhner Vilmos, [1894]. / Sz.Zs. 1477

Az én édes anyám

Az én édesanyám. Bizony nem is képzelhető nagyobb nyomorúság, mint a minő azé a boldogtalané, a kinek soha sem volt „édesanyja" — már mint olyan, a ki korholva is neveli gyermekét; de aztán még abba a „kálváriái latorba" is belélopja annak az édesen édes anyaszeretetnek éltető melegét. Az én anyám igazán „édesanyám" volt. Vitt, sodort, hányt-vetett az élet — bizony nem foghattam be azt a jóságos kék szemét, mely oly hűségesen őrködött a gyermek minden lépte, nyoma fölött; mely sugárzott, valahányszor jó hirem érkezett s könybe lábadt a legparányibb bajom miatt is, hát még mikor úgy lopva legelészett rajtam, hogy ragyogott az! De föl is kerestem a sírját hűségesen s holtom napjáig sem felejtem el azt az édes bús órát, amelyet hantjain eltöltöttem. Mondhatom, hogy igen jó, szép és kedves szomszédságban nyugszik; ott porladozik mellette Hakay tiszteletes uram ifjú, szép leánya — a szépek százszorszépe, a jók java, ki életében is oly igazi ragaszkodással csüngött a jó „szomszédnénin." Most már elválhatatlan ok ! Azt meg az egész falu tudja, hogy a tiszteletes úr minden áldott nap ellátogat letűnt szemefénye sírjához; ott búsul ő aztán egyedül, szótlanúl egy álló óra hosszat; már e nélkül el sem tudna lenni. Igen, mert megszerette ő már azt az ő fájdalmát ! Megszerette.