Hanvay Zoltán: Az angol vizsla és ezzel összekötve a fajbeli tiszta tenyésztés / írta Kynophil. Budapest, Eggenberger, 1883. / Sz.Zs. 1482

III. A vadjelzés ösztöne

29 És meglelte a Columbus tojását, melyre már csakugyan soba kutyát nem dressiroztak ! Én erre most, tizennégy év múlva is, bámúlattal gondolok vissza. Soba sem lesz többé oly okos állatom, mint Pique volt. Jó kutyám, nyugodjál megérdemlett békében. En soha sem felejtelek el és a sok általad nyújtott vadászélvezetért ezennel megörökítem nevedet! III. A vadjelzés ösztöne. A vizsla fő feladata ebben állván; érdekes lesz t. olvasóimmal egy, az amerikai hires vadászati irónak: »Arnold Burgess«-nak az »American Field«-ben közlött értekezését megismertetni. A vadjelzés sajátossága, mely némelyek szerint azon csekély szünetből, mely alatt a vadállatok, mielőtt zsákmányukat megrohannák, ered — bizonyos vadászebfajoknak tulajdonsága. Ezen irók abból indúlnak ki, hogy minden eb természetes állapotjában nyomszag után indúlt, s midőn a vadat megközelítette, a macskafajok szokása szerint lelapúlt. Ezen természeti ösztönből vált azután nevelés által a megállás akkor, midőn az eb az ember állandó kisérője lett a vadászatokon. Habár van jel, mely ezen feltevés mellett szól: sok irányban épen annyi kétely fér ahhoz. Először is a vad állapotban levő ebek nem csúsznak hason (do not crouche) s nem szöknek ily helyzetből a vadra. Vagy körűifogják azt, s úgy fülelik le, mint a mészároskutya; vagy hajtva csípik azt el.