Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418

A vadászebek

4.64 A vizsla A fenyítésre használandó eszközt az eb elől elrejteni, mint ezt gyakran láthatni s csak akkor venni elő, ha az eb már hatalmunkban van — soha nem szabad. Ez a legbiztosabb mód arra, hogy a vizslát bizalmatlanná tegyük és a vége ennek a nem javítható nemkezesség. Inkább látnia kell az előkészületet a büntetéshez s mégis el kell jönnie, de nem szabad soha, hogy bizalmában csalatkozzék. Egyes vadászok a vizslával, ha már megverték, elhozatják az eldobott korbácsot, hogy az elhozás után megdicsérhessék, tehát jól hangolják. Jóindulatu és jó apportőrnél ez egészen jó módszer lehet, másnál azonban nem. Legczélszerübb, ha még a fenyítés után egy néhány perczig kimutatjuk, hogy elégedetlenek vagyunk; mi czélból egy darabig póráz nélkül mellettünk menve kell hogy kövessen, e közben felhasználjuk a legelső alkalmat arra, hogy valamit, akár egy madarat lőjjünk, mit vele elhozassunk. Ez által a régi bizalom ismét helyre áll s a vizslát megdicsérhetjük. Meg nem bocsátható eljárás, ha valaki vizsláját minden kis hibáért erősen vagy épen kegyetlenül megfenyíti, ha miatta p. o. valami vadat elhibázott. Pedig hányszor és hányan töltik ki boszujokat a szegény vizslán egy-egy rossz lövés miatt. Az ember a különböző társasvadászatokon a vizslák fegyelmezését illetőleg sajátságos módszerekkel ismerkedhetik meg. Az egyiknek egy hatalmas korbács lóg le a tarisznyájáról, melyet le-leakaszt, hogy csattantson vele s vizsláját engedelmességre intse; a másik folyton fütyöl és tútol, hol élesebben hol halkabban. A korbács csattogtatásnak sok értelme azért sincsen, mert azt a messzebb levő vizsla lígy sem hallja, aztán a folytonos le- és felakasztás nemcsak terhes, de a vadászatban is folyton akadály. Az eddig kifejtett eszmemenetet egy régi iró szavait idézve a következőkben lehet röviden összefoglalni: »Volt idő, mikor én is azt hittem, hogy ha a vizsla hibát követ el, alaposan el kell azt páholni; de a tapasztalat idővel sokkal helyesebb módszerre tanított. Beláttam azt, hogy az állat is épen úgy mint az ember a fiatalkor hevétől meggondolatlanságától és könyelmüségótől elragadtatva badarságokat és oly hibákat követ el, melyeket késsőbb érettebb korában szégyenlene. A vizsla is az első-második mezőben olyanokat tesz, mi később eszeágában sincsen. Ez különösen áll a nyúlhajszolásra. Hiába jön az ember méregbe, hiába porolja ki a bundáját a meggondolatlan suhancznak, a következő kísértésnek megint nem tud ellentállani! Mit érünk el tehát vele? Keveset vagy épen semmit; később magától belátja, hogy mily ostobaság, ezen hiábavaló fáradság. De mennyire méltánytalan a fiatal és oktalan állattól oly szenvedélynek pillanat alatti legyőzését követelni, melyet a természet oltott vérébe, mely vele született ? Nem-e ösztöne az ebnek a vad üzése ? A vad hajszolása nem-e eredeti sajátos hivatása? Gyermekkorunkban és fiatal éveinkben ugyan mi már oly okosak és engedelmesek voltunk, megtettünk mindent, a mit tőlünk kivántak ? Azt hiszem, a mindennapi tapasztalat eléggé mutatja az ellenkezőt. Tehát vigyázat, ti lobbanékony természetű s mindég ütésre kész vadászok!