Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418

Előszó

II A puszta szele sírva fütyöl; az erdő lombja közt édes szép regéket tud mesélni a szellő. Egyetlen lomb hajoljon csak a pusztai tanya fedelére s már megvan a dísze, mint a bokrétás kalapnak. Hát még ahol millió a lomb: az erdőn! Ah, de azért ki merné letagadni a róna világának csudás szépségeit ?! Azt a napkeltét, azt a napnyugtát soha az erdő meg nem r mutatja. Es ki hallotta valaha az erdő lombja alatt azt a halkéi suttogó titkos beszédet, amivel tele van a nádas, s amire összerezzen a tűnődő vadász, azt hivén, hogy valaki szólt hozzá?! . . . Nem lehet választani, nem! S aki legkevésbé választhat a temérdek szépség közt, az Nimród unokája, akinek otthona van mindenütt: a síkságon, a nádas útvesztőiben, az erdő homályában. * Vadásznak lenni nagy öröm, kimondhatatlan gyönyörűség. Egyértelmű az egészséggel: a jó étvágygyal, a mély álommal, a tele tüdővel való lélekzéssel; egyértelmű a lelki egyensulylyal, a bátorsággal, a férfias erővel. Az igazi vadász mind szereti a természetet, s aki ezt az istenalkot'ta szépséget szereti, az rossz ember nem lehet. Minden baj, minden nyomorúság megsokszorozódik a testi gyöngeség és petyliüdtség által. Es minden veszedelem csak félakkora, ha elég erős hozzá az ember, akire rászakad. A test edzése az önérzet emelése. S aki vadász, — igazi vadász, — az csupa edzés, csupa önérzet. De »igazi« legyen! Kitartó és fegyelmezett. Értse a dolgát és ne sülyedjen arra a gyarló szinvonalra, ahol a közönséges vadpusztítók vannak, akiknek mindenkor mellékes a »hogyan«, s csak az a főkérdés előttök, hogy »mennyi«. Akik tudniillik nem abban lelik örömüket, hogy minél vadászosabban vadászszanak, hanem hogy minél bizonyosabb legyen számukra a »pecsenye«, ha mindjárt tilos is. Vadászni tudni kell. Ezt a tudást pedig nem adják ingyen. Temérdek fáradság, rengeteg megfigyelés és ezek alapján szerzett tapasztalat teszi az igazi jó vadászt.