Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418

Az erdei szalonka

564 Az erdei szalonka a szerencsés véletlennek, mint az előzetesen megállapított vadászati tervnek tulajdonítható. Különben ón, úgy a keleti Kárpátokban, mint itt a Dunántúl, a keleti Alpok nyúlványaiban, nem tapasztaltam, hogy az egyik vagy másik állabot feltűnő jobban kedvelnék; hol a talaj alkalmas, található a fiatal fenyvesekben, tölgy és bükk fiatalosokban, mogyoró és borókával sűrűn benőtt oldalokon s ősszel még a kukoricza közül is kelt fel. Annyi azonban bizonyos, hogy hideg szeles időben a fiatal fenyvesekben aránylag több szalonka található, mint a lomblevelű állabokban. Ilyen helyeken aztán a hajtatás sokkal előnyösebb, mint a bokrászás, mert a sűrű fenyvesekben bokrászva igen kevés eredményt érhetni el. Az erdő szólek lekeresósénél nem szabad közvetlen az erdő szélén menni, hanem ettől mintegy 10 —12 lépésnyire, mert így a kiröbbenő szalonkára könyebben lőhetni, vagy ha befelé repül, jobban láthatjuk, hogy hová szállott be. Sűrű állabokban különösen a tisztásokra ós az elhagyottabb utaknál kell jól vigyázni, mert a szalonka ilyen helyeken különösen szeret feküdni. Ilyen bokrászás alkalmával a fegyvert tartsuk mindig lőkószen, ne menjünk gyorsan, hanem helyenkint megállva, várjunk, míg a vizsla körülöttünk minden helyet jól lekeresett. Ne másszunk be minden sűrűbe, mint ezt egyes tulbuzgó vadászok tenni szokták, mert ha a szalonka felrepül, mielőtt a vizsla jelezte, a vadász a sűrűségben még a puskát se kaphatja a vállához, nemhogy lőni tudna. Tehát arra mindig ügyeljünk, hogy legalább karjaink szabadok legyenek. Egyes vadászok fontosnak tartják, ha a vizslájuk előtt több, fekvő szalonkát lőhetnek. Ennek helyességót még akkor sem látom be, ha ezt azért teszik, mint némelyek állítják és képzelik, hogy ebüket az állásban mintegy erősítsék; még kevésbbó pedig akkor, ha a szalonkát akkor is ültiben lövi valaki, midőn a vizslájának erre többé semmi szüksége sincsen. Nem helyeselhető ezen vadászati mód azért sem, mert így elveszti a vadászat az ingerét, mennyiben a jó puskás aligha talál élvezetet a csendesen meghúzódott szalonka lövésében, miután még annak a veszélye sem állhat be, hogy ha elég közel van, elhibázhatja; de beállhat az a veszély, hogy a nagyon közel levő szalonkát teljesen szét lövi. Leghamarább érünk czélt, ha mihelyt a vizsla áll, ettől oldalt, vagy ami még helyesebb, vele szemben alkalmas helyet választva, az ebet előre küldjük, hogy a vadat kizavarja. Mialatt az alkalmas helyet megválasztjuk az ujjunk legyen a ravaszon, hogy bármely pillanatban készen legyünk a lövésre. A szeles puskás rendesen már akkor megnyomja a ravaszt, midőn a szalonka még emelkedőben van. Ezen eljárás azonban feltétlenül kárhoztatandó; nem azért, mintha nagy mesterség volna ily gyorsan készen lenni, mert ehhez nem keli valami különös ügyesség, hanem azért, mert ilyen közelről lőve a vad teljesen szétroncsolódik. Kivételt csak akkor lehet tenni, ha két szalonka kel fel egyszerre, különben elég, ka akkor lövünk, mikor megszűnt emelkedni s repülése egyenes irányt vesz. A szalonkát a vizsla előtt dobással felriasztani, azért nem tanácsos, mert ez az ebet zavarja s ha esetleg több szalonka van együtt, igen sok időbe kerül