Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418

A vadászebek

4.38 A vizsla Ilyen észleleteket azonban csak a szabadban telietünk, tehát egészen czéltalan, egy már idősebb ebet az idomítás előtt a mezőre ki nem vinni; azon elv ugyanis, hogy oly vizslát, melyet előzetesen a mezőn használtunk, a tökéletesen idomítani nagyon nehéz, a vadászati gyakorlatból merített tapasztalatok által megczáfolható. Schmiedeberg 8—10 hónapos fiatal vizslákat, melyek még se a szobaidomításon nem estek át, se az engedelmességet nem ismerték, több ízben oly módon használt az erdei vadászaton, hogy velők kerestetett s a vadat a felállított puskások felé zavartatta, más szóval velők a kajtászeb (Stöberhund) szerepét végeztette. Ilyen idomításban levő ebeket foglyászatra, fürjészetre, réczézésnél stb. használt és lőtt is előttük. Bármilyen szabályellenes ezen eljárás, különösen oly vizslával szemben, mely épen a szobaidomítás nehézségeivel küzd, a tapasztalás azt mutatta, hogy ez a fiatal vizslák tanulékonyságára ós kiképzésére zavaró hatással nem volt; inkább majdnem oly haladást mutattak, mint bármely más, kivéve, hogy a nyulhajszólásról nehezebben voltak leszoktathatok ós a hosszas, nyugodt álláshoz csak lassan szoktak hozzá. Ez természetes is mert a kajtolásra használt ebet meg kellett tanítani arra, hogy a mi az erdőben esetleg szabad t. i. a vadat kergetni, az a mezőn tilos; az állatban a szenvedélyt felébreszteni könnyebb, mint azt elnyomni, pedig az ebekben átlag erősebb a hajszolási szenvedély, mint az állási ösztön. Minden félreértés kikerülése czóljából megjegyzendő, hogy a felhozott esetek nem akarják azon elvet, »hogy a fiatal ebet az idomítás befejezése előtt tényleges vadászatra használni nem szabad« megczáfolni vagy fölöslegessé tenni, hanem csak kimutatni azt, hogy a túlságos félelem ezen irányban fölösleges, miután a legmesszebbre menő kísérletek, mint a felhozottak is, nem eredményeztek feltűnő hátrányokat. Hogy azonban a tanítást nehezítik, illetve hátráltatják, nem lehet tagadni; épen ezért maga Schmiedeberg sem ajánlja, daczára az elért eredményeknek: mert a mi egy pár nyugodtabb idegalkatú ebnél nem árt, másnál annyira felkeltheti a szenvedélyt, hogy azt csak a legnagyobb türelem árán, megfeszített munkával és kitartással lehet megfékezni. Szélsőségbe menni sem egyik, sem másik irányban nem lehet; igy természetesen az sem helyes, ha a fiatal ebet a tanítás egész tartama alatt, soha se viszszük ki a szabadba s mindig bezárva vagy lánczon tartjuk, vagy épen, a tanítás megkezdése előtt Jcét hétig szabadon mozogni nem engedjük; mert a naponkénti szabad mozgás, természetesen felügyelet mellett, feltétlenül szükséges. Ritkán volt szükség arra, hogy oly ebeket, melyeket én* neveltem fel, általában vagy közvetlen a leczke után magányos helyre elzárjak vagy egy más alkalmas helyen valami kedvencz falatot eldugunk. Ha az eb hamar megtalálja vagy legalább utána szaglász, akkor az orra jó. Ha az eb már valamivel idősebb, úgy hogy a napi séták alkalmával magunkkal vihetjük s ehhez kedvet is kap, akkor megtehetjük, hogy sétához készülve ahelyett, hogy magunkkal vinnők berekesztjük s eltávozásunk után egy pár perczczel kieresztetjük. Minél hamarább talál utánunk a nyomon, annál jobb az orra. Megjegyzendő azonban, hogy ezen próbánál feltétel, miszerint a fiatal vizsla gazdáját jól ismerje és őt a séták alkalmával kedvvel kövesse. * Schmiedeberg.