Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418
A vadászebek
A véreb idomítása 117 melyet akárhányszor még másnapra is el kell halasztani. A lövés helyét, az első vért és a lövésvágta szőrt galylyal meg kell törni s azután az utánkeresést a legnagyobb nyugalommal végezni; nézők a gyakorlatot csak nagyobb távolságból szemlélhetik. Ha oly közel jutottunk a vadhoz, hogy azt véres fekvésben meglátjuk, akkor a fejére irányzott lövéssel kivégezzük. Azon esetben pedig, ha csak a véres fekvést találjuk, legelőször arról kell meggyőződnünk, vájjon az meleg-e. Egyes vadászok ezen esetben »liusz, husz, hajrá !«-val az ebet szabadon eresztik; tanácsosabb azonban addig tovább nyomozni, míg a második, melegebb véres fekvésre találunk és akkor uszítani az ebet a sebzett vad után. Ha az eb az eleresztés pillanatában csaholni kezdett, akkor az egyes hangok csak időközönkint hallhatók, mihelyt azonban szemre hajt, a csaholás folyton hangzik ós cseng mint a harang. Nemsokára az állóracsaholást is hallani lehet, mit arról lehet felismerni, hogy mérgesebb és ugyanazon helyről hallatszik. A leirt módon megadjuk a kegyelemlövést, az ebet szíjjra veszszük, egy darabig visszavezetve ismét a nyomra eresztjük s azt most egészen a dermedt vadig ki kell dolgoznia; azonban úgy kell vezetni, hogy a vad fejéhez érjen és ott csaholjon dermedtre. Meg kell tanulnia, hogy mindig a vad fejénél csaholjon állóra s nem a hátsó lábainál, miáltal a vad lerántása is el van kerülve. Nagyon tüzes ebeket csak szükség esetén és csakis erős darabra szabad uszítani, nehogy a lerántást megszokják; a vizslát szintén nem szabad őzsuta után uszítani. Azon esetben, ha az eb a vadat lehúzta és tépte, akkor kapzsira nem kap. Sajnos, hogy a vad nem mindig lőhető úgy, hogy az utánauszítás, illetve a hajsza eredményes legyen. Ilyen nem sikerült hajsza után a fiatal ebbel hosszabb ideig ismét az egészséges nyomon kell dolgozni, hogy a hajszát elfelejtse s hogy ismét csak a nyomra legyen gondja. Azon esetben, ha a fiatal eb nagyon ügyetlennek látszik, a nyomot kedvetlenül veszi fel, akkor egy kész ebbel kell előtte a nyomon dolgoztatni s vezetője ennek munkájára és minden mozdulatára szóval, szíjjal folyton figyelmeztesse és helyenkint, hol elég vér ós tiszta nyom látható, az orrát belenyomja. Záradékul megjegyzendő, hogy a régi vadászoknak az volt a főelve, hogy a vezetőebet soha sem verték, hanem más uton-módon szoktatták az engedelmességre. A véreb-tenyésztés emelésének czéljából, továbbá azért is, hogy a véreb munkája a hannoveri vadászok elvei értelmében általánossá váljon, már a 80-as évek derekán a »Nimrod-Oppeln«-egylet Turawában Garnier gróf vadászterületén véreb-versenyt rendezett, hol az ebeket a fent leirt tevékenységek tekintetében, azon elvek szerint bírálták, melyeket a már elhalt Lignitz erdőmester, Elsner-Pilgramsdorf megállapítottak. Midőn körülbelül 10 évvel a »Hirschmann«-egylet megalakult, ennek is a törekvése szintén a véreb-vizsgálatok rendezésére irányult és az ebek elbírálásánál a követkeaő, lényegében a »Nimrod-Oppeln«-egyletével azonos irányelveket állította fel: A vizsgák a) elővizsgára és b) fővizsgára oszlanak.
