Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418

A vadászebek

4.80 A vizsla WincJcell folyton az én módszeremnek — nézete szerint — a lazasága miatt kötekedett, addig egy jelenleg is élő liires iró — lia nem is kevésbbé kedves modorban — azt veti szememre, hogy én a szobaidomítás * régi pedáns szokásainak igen nagy mórtékben vagyok hive, mennyiben ezek egészen nélkülözhetők ós bármely ebet, a melynek képessége van, a szorgalmas használat ós a czélszerű vezetéssel ki lehet tanítani. Ezen kettős és egészen különböző irányból jövő ócsárlást azért nem vehetem nagyon zokon, mert azoktól, a kiktől ered, eddig csak jót és kedveset tapasztaltam. Senki sem szerette és dédelgette jobban ebeimet, mint épen a boldogult WincJcell erdőfelügyelő; senki sem gyönyörködött jobban munkájukban és senki sem ajánlotta hathatósabban mindenfelé, mint ő. Ön azonban, főerdőtanácsos úr, közvetve oly dicsérettel illette eljárásomat, melyre bizonyára büszke lehetek; mennyiben ön a »Kritische Blátter« 24-ik kötetének 2. füzetében részemre a következő hízelgő bizonyítványt állítja ki: »Ebeimnek jó hire Németország határain túl is ismeretes«, mi alig volna lehetséges, ha eljárásomnak czólszerűsége már régen be nem vált volna. Ezzel a kedves kijelentésével tehát, mint mondám, meg lehetnék elégedve ; de a tárgy fontossága indokaimnak részletes igazolására kényszerít. Ha igen tiszteit főerdőtanácsos úr az apróvad vadászatáról irt s közelebbről megjelenő könyvemnek első fejezetét, mely a vizsla idomítását tárgyalja, olvasni fogja, a legnagyobb biztonsággal merem remónyleni, hogy teljesen ki fog velem békülni, mert alapelveink majdnem mindenben egyeznek. En is, miként ön teszi, olvasóimnak mindig azt ajánlom különösen, hogy ebeiket már a legfiatalabb koruktól fogva az ember társaságához szoktassák és arra tanítsák, hogy minden szót megértsenek. Az ebnek üveg, vas, kefe, szagos szőrmés állat stb. elhozásával való kínzását, mint időrablót és haszontalant, helytelenítettem. Az ismételt erős fenyítést, kisebb hibák miatt, nevezetesen a nyúlhaj szólásért, elvetettem; mert ha ezen hiba, mely az eb természetében mélyen gyökerezik, csak veréssel, még pedig egyszerre kiirtható volna, akkor minden kemónyöklű, durva paraszt jó tanító lenne, mert ebét verni, azzal kegyetlenül bánni minden ostoba képes. Hány ilyen barbár jelenet foly le, természetesen anélkül, hogy a sajnálatramóltó delikvens ennek következtében csak valamit is javulna! Továbbá hányszor ismételtem, hogy az idő majd észre téríti a fiatal ebet és hogy szorgalmas vezetés mellett jó vadászterületen sokkal hamarább leszokik a nyúlhajszolásról, mint a korall vagy a korbács stb. gyakori használata által. Ez a kérdéses fejezetben ismételten el van mondva; nézeteink tehát teljesen egyeznek, csak abban nem, hogy ön a kényszeridomítást** mint teljesen haszontalant, elveti. Ha az engedékenységben odáig mennék és megengedem, hogy a kényszeridomítás bizonyos körülmények között mellőzhető ós hogy * Mint látható, nem a parforce-idomításról van szó, tehát a szegény eb kinozásáról, hanem csak egy más tanítási menetről. ** Megint mint »kinzás« értendő.