Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418

Előszó

XII nincs elég alkalma rá, liogy maga élje át mindazt, amiből ezeket a szabályokat levonhatná, vagy végül esetleg nincs rá kellő érzéke, tehetsége, hogy meg tudja állapítani a tapasztalatok valódiságát, s azt a mértéket, amely az igazságot, még pedig az állandó, mindenkor érvényes igazságot jelzi. Ezt az állandóságot mindazonáltal ne követeljük kinyilatkoztatásszerűnek, szentírásnak, soha semmiben el nem térőnek, mert akkor lehetetlent kívánunk. Hisz amint nincs két teljesen egyenlő tárgy és lény a világon, úgy az élet és a természet nyilvánulásai még a lehetőleg egyforma viszonyok közt sem egészen ugyanazok, legfelebb lényegökben maradnak egyek: ugyanegy okból kifolyók, vagy ugyanegy czélra vezetők. A természetnek megvannak a maga törvényei s ezek minden irányú legjobb ösmerete első kelléke a jó vadásznak. De csak ugyanegy dologban tett sokszoros tapasztalat és megfigyelés domboríthatja ki a megközelítő igazságot úgy, hogy azt rendszeresnek lehet és kell aztán elfogadnunk. Kisebb-nagyobb, sőt néha meglepő eltérést gyakran találunk két jó vadász tapasztalata közt, pedig bizonyosak lehetünk róla, hogy mind a kettő jóhiszemű és megbízható; hogy nem mond egyebet, mint ami r az ő szemében, ő előtte, igaznak bizonyult. Az állatvilág, kivált a vadászható vadak világa, amelynek a természetrajzát minden igazi vadásznak a kis ujjában kellene magával hordania, sok egyedében mutathat valamit, ami újnak tetszik, ami az eltérés látszatával hat ránk. A holt bizonyosságokkal tehát ne hivalkodjunk. Hisz' annyi még a vita, (az igaz, hogy sokszor naiv is,) hogy lépten-nyomon akadhat a vadász-ember olyan kollegára, aki hosszas és becsületes vizsgálódás után is más eredményekre jutott, mint ő. Avagy egyetért-e ma minden vadász-ember abban, hogy mikor van az őz igazi násza; hogy mikor párzik tulajdonképen a borz; hogy van-e hát kétféle erdei szalonka; hogy iszik-e az őz; hogy párban marad-e a császármadár stb. Hány jó vadász mosolyog, ha azt hallja, hogy őszszel hallott valaki dürrögni siketfajdot, pedig szavahihető tanuk bizonyítják, hogy erre is van eset. E sorok irója egy késő novemberi napon hallotta a legszebb pacsirtahangversenyt a Hortobágyon, verőfényes délelőtti időben; akkor az egész környéken szólt a tavasz e bűvösénekű dalnoka, éppúgy fent libegve, mint májusban,