Damaszkin Arzén: A mászái fennsíkon / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1906. / Sz.Zs. 1423
IV. Ufíiumiból Kondoába. - A csordarablás
108 DAMASZKIN* ARZÉN" teljes termet. Leginkább föltűnik hatalmasan kidomborodó erös mellkasa; karjai, combjai csupa izom. Nagyon komikus gyors mozdulatai vannak. Kicsisége dacára hiú, mint egy aggszűz ; csufneve Dudu (bogár). Kuktának a kettőhöz állandóan beosztom a kis Szomálit, aki a Kilimandzsáró alján, a Kiraragua-patak mellett fekvő telepen csatlakozott a száfárimhoz. Március 31-én egész éjjel szakadt az eső. Négy óra tájt kezd derülni s felszedetem a sátrat, mialatt a mohamedán jumbétól elbúcsúzom. Szép bomája közepén a német zászló leng; sok felesége sürög-forog, mert vendégei vannak. Visszakísér száfárimhoz, amely indulásra készen áll és szívélyes Kvaheri-xe 1 bucsuzunk. Egy darabig terebélyes, öreg fügefák alatt haladunk. Kíváncsiságból meglépem az egyiknek terjedelmét. Agai hetven lépés átmérőjű körben fedik a talajt. Hihetetlen sok a gyümölcs rajta, de ez nem oly édes, mint a mi jól beérett, nemes kerti fügénk. A Majcsimba-tavat északnak hagyjuk el miközben viruló sámbákon haladunk keresztül. A négy-öt méter magas durra-, cirok- és kukorica-vetések, mint egy erdő veszik körül száfárimat. A kukorica meg zöld, de a sorghum és durra már érettek s hogy a magvakat, amelyekből lisztet őrölnek, a madaraktól megóvják, minden sámba két végén egy-egy 5—6 méter magasan a vetés fölött kimagasló négyszögű állvány emelkedik, amelyen egy szerecsen veszett kiabálással és ugrálással ijesztgeti a madarakat. Egy magaslatról átpillantván a sámbákat, a zöld vetések fölött az őrülten ugráló, tollakkal fölcifrázott fekete alakok ugy néztek ki, mint a dróton rángatott Mikulások. A Majcsimba-tóvidék sámbáitól csakhamar mocsaras erdőbe jutunk, amely fehér törzsű mocsár-akácokból áll. Nehezen haladunk; némely helyütt hasig kell a mocsárban gázolni. Régebben elefántok mentek át e mocsarakon. Ilyen helyen csak nagy vigyázattal haladhatunk, mert e nehéz állatok ugy belesülyedtek a talajba, hogy a vizzel fedett mély nyomokban minduntalan fölbukik az ember. A mocsaras erdőtalaj ismét emelkedni kezd; a mocsár-akácot mind jobban kiszorítja az ernyős-akác és ezzel együtt ritkulni kezd az alsó erdőbokrozat. Nemsokára egy hegygerincre érünk; amelyen folyvást emelkedik az út. Itt már tisztán csak ernyős-akácok vannak. Fölséges, feledhetetlen benyomást hagyott bennem hátra ez az út e tündéri erdőben. Az egyes fák magas törzsei jó távolra állanak egymástól, de terebélyes, lapos ernyőt képező ágaik egymásba érve, magasan fölöttünk egy egységes, végtelen, zöld ernyőt képeznek, amely alatt a hűvös félhomályban, a legszebb, finom pázsittal fedett talajon valóságos élvezet a vándorlás. Az akác apró, gyöngén rózsaszínes virágai kellemes illatot terjesztenek. Könnyen haladunk a gerinc lassú emelkedésén. Imitt-amott egy hiéna-csapás látszik, más vadnyom nem
