Cserszilvásy Ákos: A vadászat mestere. Önképző gyakorlati útmutatás a vadászat kedvelői számára. Budapest, 1896. / Sz.Zs. 1472
Vizslatanitás
52 Az elhozds tanításához szükséges egy a kutya szájához mért nagyságú gömbölyded lapda fából, vagy darab kőre göngyölt rongyokból készítve. Eleinte azt csak szájába adogatja az ember, mit a már jobb természetű kölyök csak játékból is örömest fölfog és visz gazdája után. Később eldobja neki, s rákiált: «hozd el», mely vezényszóhoz később, a «kis kutyám», «kedves kutyám»-féle hízelgő, dicsérő általános kifejezést is hozzá lehet adni, de a «hozd el» mindig előre legyen bocsátva és pedig nyomatékosan, hogy e parancsszót megértse és megtanulja. Eleinte csak kérőleg kell föllépni, s mikor az eldobott lapdát a kutya szájába kapta, saját jobb térdét verdesve, csettegtetve csalogatja a vadász magához; mikor azonban szelíd uton annyira haladtunk, hogy kutyánk már tudja, miszerint a lapdát el kellene hoznia, ekkor már, ha szeszélyeskedés vagy lustaságból nem akarja tenni, le lehet szidni, rámordulva, s abban hagyni a további unszolást, ha még aztán sem hajlandó elhozni. Később pedig, mikor már még biztosabbak vagyunk, hogy ez elhozás kötelességéről kifejlett ösztöne van, meg is lehet kissé verni. Mert a veréstől e műtétnél csak addig kell irtózni, míg attól lehet félni, hogy ezáltal a még e kötelességéről semmi fogalommal sem biró eb végkép elidegenedik a lapdától, s azt hiszi, hogy talán az ahhoz közeledés is tilalmas. A mint a kis «Argusz» közelről szorgalmasan és kivétel nélküli engedelmességgel teljesíti az elhozást, azontúl fokozhatjuk a föladatot, és a lapdát megköpdösve, (hogy szagát érezze) és előbb megmutatva neki, — messzebbre, valamely bozótba vetjük, s rákiáltjuk : «hozd el». De már ezt azon ponton kezdjük, mikor a vizsla annyira beleszeretett az elhozásba, hogy sokszor, urának hízelegni akarván, maga hozza elő a lapdát, s ha ura nem akarja észrevenni, lábát bökdösi orrával, csak hogy vesse ki