Cserszilvásy Ákos: A vadászat mestere. Önképző gyakorlati útmutatás a vadászat kedvelői számára. Budapest, 1896. / Sz.Zs. 1472

Farkas

A farkas. Farkassal, kivévén a hajtóvadászaton előforduló szerencsét, inkább csak kalandból, mint ráirányzott vadjárat folytán találkozik az ember; azért vadászatának módja, fortélyai igen kevésből állanak, s újat nem mondhatok felőle; mindazáltal a kedvetölt vadász örömest megszerzi legalább annak ismeretét, mit felőle eddigi tapasztalatok után följegyeztek. Alkatát illetőleg hasonlatos a nagy juhászkutyához, csakhogy feje, nyaka, torka jóval nagyobb s erősebb, szája majdnem a füléig ér. Szemei ellenben aránylag kisebbek, mélyebben feküsznek; nézése sanda, ijesztő; járása vontatott; hátuljára sántítani látszik, mintha félne, s gonosz lelkiismerete bántaná. Nyoma annyiban különbözik a kutyáétól, hogy körmei jobban lenyomódnak, s mivel rendesen kullogva jár, a nyomok távolabb állanak egymástól; egyik lábával mindig a másik nyomába lép, miáltal nyomai egyenes irányban következnek. Szőre hosszú, nyakán sűrű és fölborzadt. Színe nyáron vörösesszürke, télen szürkés-fekete, hasán piszkos-fehér. Első lábai sárgás-barnák; a hátulsók kívülről barnák, belül szürkék. Nem ugat, hanem vonít, sokkal rémesebb hangon a kutyánál. Elél 15—18 esztendeig. Természetére nézve a magányt szereti, társait kerüli, s csak tél és nagy éhszükség idején csoportosodnak össze, hogy közösen raboljanak. Ilyenkor többnyire egymásután