Cserszilvásy Ákos: A vadászat mestere. Önképző gyakorlati útmutatás a vadászat kedvelői számára. Budapest, 1896. / Sz.Zs. 1472

A vadkácsa és lúd

117 A vizi vadnak némelyikét csupán lesből, nagyobbrészét azonban utánjárással is lehet megejteni. A vadludakhoz például úgyszólva kizárólag csak lesből férhetni, nem annyira az esti, mint a hajnali húzáskor. Szintén így kell leselkedni a szélkiáltó, és a fehér kolcsag után. Mindkét esetben, ha fölötte bizonytalan sikerrel a rét szélén őgyelegni nem akarunk, csónakra kell ülnünk, s a pákász vezetése alatt minél belebb mennünk a rétbe, hol vad annál bővebben van, minél gyérebben háboríttatik. Minekelőtte azonban ezt tennők, be kell önöknek mutatnom a «pákászt», a Sárrétnek ezen sajátszerű s másutt e néven nem ismert lakóját. Ezen eredeti egyéniség ránk nézve a legnagyobb jelentőségű, nélküle a vizi vadászatnál vajmi kevésre mehetünk. «Pákászoknak» a sárréti tősgyökeres magyar nép azon embereket nevezi, kik folytonosan a réten és a rétből élnek. A pákász se nem szánt, se nem vet, se napszámba nem jár, hanem a kész után nyúl, vagyis «pákászkodik». Az elnevezés hihetőleg a már elavult «pák» gyökszóból ered, mely csupán származataiban s tán néhány családi nevekben él és konczot vagy zsákmányt jelent. A pákász valóban, mint valamely pákosz eb, szünet nélkül konczot keres a réten s minden zsákmányon, mit magának itt kilesett, mohón kap. Ő az egész 15—20 • mérföldnyi Sárrétnek korlátlan ura s birlalója, de egyszersmind nemtője, ki nélkül e roppant vadfészket ránk nézve elveszettnek kellene tartanunk. Foglalkozásaiban annyi a változatosság, hogy őt valóságos lángésznek tartja a közönséges földmívelő, mert ő nemcsak mindenbe kap, de mindenhez ért is. 0 valóságos sportsman a parasztok között, mert ő sajátképen nem dolgozik, hanem játszva s kedvtöltve végzi teendőit. Vétereit, vészeit és varsáit kirakja minden irányban, azokba halat, csíkot, puszta kézzel nadályt s nagy ioszúságára rákot fog, mely utóbbi