Chernel István: Utazás Norvégia végvidékére, 57 eredeti képpel / Budapest, Franklin, 1893. / Sz.Zs. 1431
XII. A szabad Jegestengeren és Finnmarken fjordjaiban
320 hullákat halomszigetkéknek tartotta. Később bővebben reátérünk majd a bálnák dolgára, azért e helyen nem terjeszkedem ki a bálnavadásztelepek leirására és a bálnavadászat ismertetésére. Borult, de meleg időben — a napot Vardőnél csak pár perczig láttam — sírna tengeren indultunk ezután északnak, a fedélzetről figyelgetve az ólomszürke végtelen víztükörből fel-fel bukkanó bálnákra. Vagy 5 darab egy falkában úszott s minduntalan elmerült, megjelent, kiemelve otromba nagy testét. Mind erős, vén példányok voltak s beillettek volna, így messziről nézve, kisebb gőzhajóknak. A bálnák mellett töménytelen sirály is jelentkezett s a hol megszálltak, valósággal fehér szigeteket rajzoltak az egysikú, komor szinü tengerre. Mindinkább feketébb felhők tornyosultak az égre, azonképpen elsötétítve a víz szinét, s nemsokára részünk lett, egy ily magas földrajzi szélességi fok alatt — 70 30' ész. szél. táján jártunk — nagy ritkaság számba menő égiháborut láthatni. Az egész tünemény csak perczekig tartott. A dörgés nem volt az a visszhangoktól erősbödő, meg-megujuló s elhangzó morajlás, milyennek eddig ismertük, hanem a villám nyomában rögtön keletkező durranás, mint egy közeli ágyúlövés, melynek hangja sík területen szólal meg s ellenálló felületekbe nem ütközik. Néhány villám, néhány durranás, kevés eső s gyönyörű szivárvány, mellékszivárvánnyal emelkedve ki a tenger fekete síkjának végtelenjéből, képezték a különös sarki égiháború végét. Havnikbergen majdnem két óra hosszat időztünk, kaptam hát az alkalmon, hogy a Vadsőben lőtt madarak érdemesebb példányait, melyek praeparálásához mindeddig nem juthattam, elkészítsem. Evvel a gyűjtési munkát is, — mint a vadászkirándulásokat már Vadsőben — befejeztem. Prseparáló szerszámok, ugy a puska is, végleg nyugalomba kerültek.