Chernel István: Utazás Norvégia végvidékére, 57 eredeti képpel / Budapest, Franklin, 1893. / Sz.Zs. 1431

XII. A szabad Jegestengeren és Finnmarken fjordjaiban

3*4 vemet botommal kényelmesen kiírhattam abban. Annyira olvasható volt az, hogy a kíséretemben lévő lappok is eltudták olvasni. Erre egyik hallgatója közbe vág: Bizony ez igaz, mert véletlenül Svécziából jövet én is épp arra a helyre kerültem s a nevet még mindig ott találtam, a főerdész itt jártának bizonyságául». Tromső környékén Kvalő sziget Tysnaes nevű táján, most meg itt, hamar eszébe jut az embernek ez a tréfás adoma, mert csakugyan minden képzeletet meghaladja a szunyogtömeg. Tysnaesnél azonban még nem szúrtak, de itt azután már fele dolog sem volt tréfa. Ellepték testünket a szó szoros értelemben. Egyidőben sajgott kezünk, arczunk, nyakunk sőt fejünk is, mert a hajzaton át is belénk eresztették szúró szipókájukat. A norvégek kezeiket erős kesztyűvel, fejüket pedig oly forma finom rostélyos sisakkal védelmezik, mint a méhész, mikor a rajt befogja. Nekünk azonban ilyen fejvédőnk nem volt, sokat szenvedtünk hát a vérszopó apróságoktól s igazán daganatokkal borítva menekedtünk éjfélkor a « Sirius» fedélzetére. Meleg kézszorítással bucsuztunk el új barátunktól és nejétől, kikkel az éjszaka jórészét töltöttük. Hivtak, marasztaltak szép szóval, szép vadász-kirándulások terveivel oly szívesen és bizalmasan, mintha régi jó ismerőseik volnánk, pedig alapjában csak annyit tudtak rólunk, hogy magyarok vagyunk, mi meg csak annyit, hogy ők vadsőiek és a férfi vámfelügyelő. Dél óta egy falatkát sem ettünk, egy kortyot sem ittunk, a hajón tehát elképzelhetőleg első dolgunk volt étel-ital után nézni. Azonban az ételhordónak, konyhai személyzetnek nyoma édesen szunnyadó alakoknál végződött, mély csend honolt a járómű minden zugában. Sok keresés után mindössze is csak egy palaczk sört keríthettünk elő; de ez azután aranyat ért.