Chernel István: Utazás Norvégia végvidékére, 57 eredeti képpel / Budapest, Franklin, 1893. / Sz.Zs. 1431

I. A tenger felé

I

V. A TENGER FELE. Fölszedtem sátorfám és világnak mentem, Homályos sejtések munkálkodtak bennem, Hogy, ha elindulok, találok valamit, Találok; Petőfi. Mai napság az utazás igen kényelmes valami, s a szó szoros értelmében szórakozás. Mi nem értjük már meg, ha jó öregeink beszélnek utazásaikról s önkénytelen megmosolyogjuk, mikor életeseményként apróra részletezve mesélnek egy nagy útról, mely Dunántulról Erdélyig terjedett. Akkor nem volt szórakozás ilyen utat tenni, nagyobbat meg éppen csakis a szükség parancsszava kényszerített reá valakire, hacsak az utazó éppen azért nem utazott, hogy kényelmetlenségekben, fáradságokban, napokig tartó kocsirázásokban, rossz időjárás okozta feltartóztatásokban lelje örömét. A magyar ember pedig legkevesebbet utazott. Nem szerette sohasem elhagyni ismerős környékét s gazdaságra termettsége nem is igen engedte, hogy hosszabb időre elhagyja otthonát, főleg akkor, mikor a közlekedés eszközei csakis a tengelyre, majd baktató vasutakra voltak szorítkozva, még nem is olyan emberöltő előtt. De földhöz ragadtságát, még ma, a közlekedés virágkorában is, jórészt megtartotta a magyarság. Még a ki tehetné sem jár nagyobb utakra, legfölebb ha Londonig jut, — az ilyent már ujjal mutogatják, — legtöbbnyire azonban környékbeli fürdőjét vagy Felső-Magyarországot, Erdélyt, a szomszéd Ausztria hegyes tájékait, tavait