Bérczy Károly (szerk.): Hazai és külföldi vadászrajzok. Budapest, 1882. / Sz.Zs. 1455

Újfalvi Sándor: Erdélyi vadászatok és vadak (Nagyobb munka töredékei)

300 ERDÉLYI VADÁSZATOK népei és nemzetei közt első volt, ki törvényeit nemzeti nyelven kezdé szerkeztem. És hová siilyedtünk! Most vadászatainkon vagy a köznép nyelvén fejezzük ki magunkat, vagy minden harmadik szavunkat német, franczia, vagy angol kitételekkel gonoszul czifrázva fülsértöleg keverjük. Tehetősebbjeink idegen vadász cselédjeikkel nem a mi, hanem azok nyelvén beszélnek, saját vadásznyelvünk csak a köznép ajkán hangzik el. Hanem bízom nemzeti irodalmunk óriási haladásában, hogy nem soká e térre is elhatol a fejlesztő buvárlat nemtője. Vigasztaló reménykép él bennem a hit, hogy hazám fölébredt férfiassága, melly a vadászat, lovászat körül annyira nyilatkozik s melly a vadászat s lóverseny lapját előteremtette s fenntartja, e lapok lelkes irói s szép irányú fiatal szerkesztője közreműködése s vezetése mellett, pár tized alatt vadásznyelvünket azon csínra és tökélyre emeli, melly méltó nemzetünk férfias tüzéhez s irodalmunk sebes fejléséhez. Akkor kis munkám előadása homályba fog borulni és senki se fogja bár gyanítani is a küzdést, mellyel itt ott áthatoltam, keresve de nem találva nemzeti nyelvünk feledett műszavait. Kívánatos, hogy vadásznyelvünk pariaga fedezett és újonnan alkotott szebbnél szebb nyelvvirágokkal minél elébb s minél dúsabban legyen bevirágozva! Mert nyelvében él s dicsőül a nemzet... A korcsnak maradéka nincs. Az egész hiányait mentsék az idők. Borús napjaim lehangoló behatása ártott a szabályszerű rendezésnek. A művészi alaknak pedig hadat izent azon hatvanhat év, melly az iró vállaira ólom súllyal nehézkedett, olly iróéra, ki életét inkább szabadon tölté, mint Íróasztal mellett. A hangulatról, melly e sorokat átlengi, a régi táblabírók honszerető nemzeties hangulatára imersz jó Hazámfia! E lapok írója a sorstól azon függetlenséggel volt megáldva, hogy a táblabírói, tiszteletbeli czím és hivatalon kivül mást nem ohajtott, el sem fogadott. Büszke volt a táblabírói czímre, mert legalább Erdélyben, ők képezek a magyar nyelv s nemzetiség és ősi szokások legbonthatlanabb phálánxait. És boldog volt ez osztály ! . . . . mert arra tört, hogy utódainak boldog hazát hagyhasson. E tisztes nemzeti szellemű osztály utolsója szól e lapokban az unokákhoz. A táblabíró osztály történészeinek utóisója szól a régi magyarok hangján. Engedje a magyarok Istene, hogy tollam ne legyen az