Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Utolsó találkozás

95. a podinaban", hát vesztemre ráhallgattam. A legnagyobb óvatossággal léptem a legutolsó, a legfelső cserkészútra, ahonnan az egész dolina át volt tekinthető. Joskót vagy hetven-nyolcvan lépésre hátrahagytam, hogy kövessen engem a legnagyobb csendben, átvizsgálom a völgyet a legnagyobb figyelemmel, sehol semmi. Még pár lépést teszek előre, egyszerre csak hallom Joskó halk pisszentését, hátrafordulok s abban a pillanatban a már elhagyott erdőszélről, a cserkészúttól vagy negyven lépéssel följebb, elugrik a világ leghatalmasabb bikája, amelyik a mi halk csoszogásunkra lejött a tetőről megnézni, hogy ki merészkedik az ő birodalmába lépni.j Joskó egyenesen összetört a szerencsétlenség hatása alatt, én meg élénk szemrehányást tettem neki is, magamnak is, hogy miért nem hallgattam az én előérzetemre, dehát Joskó azt mondotta: „Hát ki tudta aztat, miltosagos?" És ebben igaza volt. De a berlani bikám ismét csak elugrott, eltűnt. Még aznap délután hazautaztam, de délelőtt egy distichont ütöttem össze és elhatároztam, hogy a kozmescseki tanya előtti sziklafalba illesztett német emléktábla alá, mely a felszabadítás tényét örökítette meg, az én emlékversemet vésetem be egy másik táblába. A versem így szólt: „Rengeteg erdeidet, Pietros, védte a német, S lőtte a szarvasokat, ámde fölötte sokat". Meg is kértem az odavaló barátaimat, hogy rendeljék

1 meg költségemre a táblát, há-