Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Szarvasbőgés

68. dászönérzetemben éreztem magamat érintve és némi indignálódással kérdeztem, hogy miért gondolja, hogy el fogom hibázni, amire ő rejtélyes mosolyával ismételte: „Hát, csak el fogod hibázni". De nem sokáig társalogtunk, mert éjfél volt már és hamarosan kellett lefeküdni, mert félháromkor már indulni kellett, hiszen a gátig jó egyórai utam volt. Amidőn elindultam, ugyancsak szaporáztam lépteimet, de hogyisne, hiszen a hőmérő erősen a zéró felé sülyedt. A zúgó, mormoló Szucliy-pataktól nem hallhattuk, hogy megszólalt-e a bikám, bár olykor meg-megálltunk hallgatódzni. Az éj felséges csendje lenyűgözően hatott, kétoldalt a fenyőerdő tömör fala, a háttérben a két óriás, a 2000 méteren felüli Pietros és Hoverla sötét körvonalaikkal ritka látványt nyújtottak. De hát a poézisre nem volt sok idő, mert messze volt még a gát, amelynek fedett hídján át kellett mennünk, hogy a patak túloldalára jussunk. A gát-őrháznál várt a gátőr, ki egyben a vadászat őrzésével is meg volt bízva és jelentette, hogy a bika a helyén van, a vágás szélén bőg egy podinában. A hegycsúcsok tetején a csillagok már kialvóban voltak, de a völgy mélyén még teljes sötétség uralkodott. Kézilámpáinkat eloltva, csendesen, hiuzóvatossággal fogtunk hozzá a meredek hegyoldal megmászásához. Gyenge ködfátyol ereszkedett le, amely kissé megijesztett, hogy nem fogok láthalni, mert bizony a magas hegységben látni kell