Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Vadászaton Pista bácsival

62. — Tógyerkám, én azt hiszem, hogy mégsem én lőttem az első szalonkát. — Hát én is azt hiszem, kedves Pistám, csak nem akartam szólni — válaszoltam. Erre Pista az igazságos, korrekt vadász nem utánozható udvariasságával adta át a szalonkát a váltig szabadkozó főjegyzőnek. * Este Pista egy ujabb, nem ismert oldaláról mutatkozott be. A vadászat után nagy mulatság volt, a jó zempléni cigány húzta a szebbnél-szebb régi nótát. A kedv a fejedelmi italok hatása alatt a forráspontig emelkedett. Szállott a pohár jobbra-balra, de legtöbbször Pistához. Igen jól érezte magát Pista ebben a szeretetreméltó uri környezetben, de érezhette is, mert úgy becézték, akár egy elkényeztetett gyereket. Az „amabalis confusio" a tetőpontra hágott. Egyszer csak Pista kirúgja maga alól a széket, egy szót se szól, csak kiveszi a hegedűt a primás kezéből és eljátszott egy olyan költői lendületű rapszódiát, amitől ámulatában leesett a primás álla, egy olyan zamatos, magyarizü rapszódiát, amit csak a szabad ég felé törő pacsirtától, vagy a csillagos ég homályában verő fülemilétől tanulhatott el a természet felkent dalnoka, Bársony Pista. Óriási ováció mellett tette le a hegedűt és törölte le verejtékező homlokát és koccintott a ritka élvezetnyújtásért gratuláló társasággal.