Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Nagykakas után

52 napjait is töltöttem. Az egyesült Kozmieszka és Lazescsina-patakok torrens habjainak zúgása, moraja szinte kétségessé tették, hogy meg fogjuk-e hallani a kedves hosszúcsőrüek már hat hete elfeledett korrogását, várakozóan s egyben vágyakozással néztük az ég peremét, hogy mikor ragyog föl a vacsora-csillag. A havasi rigó trillái elhallgattak már, amidőn fölfedeztem az első csillagot. E pillanatban dördült el az első lövés, mit egy perc múlva követett az én lövésem s a kedves, szép, titokzatos madár lábaimhoz hullott. Mintha Diana kárpótolni akart volna a balsikerért, jóformán az összes szalonkák felettem húztak el, fel is akasztottam négy darab hosszúcsőrüt, mindkét cimborám lőtt azonkívül egyet-egyet. Az előre nem tervezett, de annál jobban sikerült húzás után örömmel ültünk föl a kocsisra, hogy az állomásra menjünk, mert barátaim mindenképpen el akartak utazni. Bensőséges baráti búcsút vettünk Kovássy Kálmántól, aki búcsúzáskor fülembe súgta, hogy bár nem sajnálja, de tudomásomra adja, hogy ezzel a hat darabbal az egész szalonkaállományt kiirtottuk! Nevetve vettünk búcsút Kálmántól, a jövő évi viszontlátásig.