Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Nagykakas után

46 kappogásukat. Erre már nem volt más tenni való, mint felcihelődni, hogy a dürgőhelyre menjünk. Teljes sötétben, a hóvilág kétes, lilaszínü fénye mellett lépegettünk bocskoros vezetőnk nyomában, s egy keresztösvénynél szétosztódtunk „Waidmannsheil" kívánás mellett, hogy mindegyikünk a kihallgatott kakasához közelíthessen. Normális viszonyok mellett, a szép tavaszi hajnalon utolérhetetlen élvezetet nyújt a beugrás, a vadász idegeit a feszültségig ajzza föl a dürgő, még nem látott kakas nászdala, most azonban csak a fütyülő, sivító orkán hangja hallatszott. A legalsó, tehát legkevésbbé látogatott dürgőhelyre mentem Joskóval, aki egy hármas fenyőfa tövében készített számomra leshelyet. A liiúzszemű Joskó a hódombokon mutogatta ugyan nekem a lerepült nagykakas szánkázásának nyomait, de én bizony az éjszakai sötétben nem láttam semmit sem. Máramarosban éppen úgy, mint Erdélyben, a földre, hóra leszálló kakast lövik, ellentétben a liptói, zólyomi és szepességi — no meg az ausztriai alpok vidékén dívó — vadászati módtól, ahol a kakast beugorják. Nekem ez utóbbi vadászati mód jobban tetszik, vadásziasabb is és sokkal több gyönyört nyújt, mint a havon, földön pulykához hasonlóan szánkázó madarat lesből, kényelmesen ülve, lelőni. Nem is akartam ezt a máramarosi vadászoknak elhinni, de hát erősen bizonyoztak a vadász urak épp úgy, mint a személyzet, tehát bele kellett nyugodnom. A követ-