Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Ludazás télen

165. Második nap, amidőn a „nagyberek" mentén igen megvertük a ludakat, hazamenet megnéztük a leilei kertekalját. És ime, több apróbb csapatban találtunk is ottan beszállt ludat. A két barátomat leküldtem szánnal a ludakat keríteni, míg én Pistával az épülő házban huzódtaim meg. Négy óra felé járt az idő, alkonyodni kezdett. Barátaim lövéseitől a felriadt ludak egyenesen a ház előtti búzatáblára szálltak, alig ötven lépésnyire. Az ablakhoz lopózva, egyet helyben marasztottam, egyet meg erősen meglőttem, amelyik nagy bánatomra valamelyik villa kertjébe esett le. Barátaim ezalatt odaértek és mosolyogva szemlélték a lőtt ludat, amelyet bizonyítékul otthagytam a havon mindaddig, amíg oda nem jöttek. Harmadik napon este hazautaztunk, miután búcsút vettünk kedves szeretetreméltó házigazdánktól, Gasztontól. A vonathoz menet, a sötétséghői, a magasból, a Balaton felől felénk hangzott a három napig általunk is erősen üldözött vadludak kiáltása, de hogy kiáltásuk nem a „viszontlátásra" volt, azt volt elég okunk hinni. Én meg azt mondom, kedves öreg vadászbajtársaim, a ludak helyett is, hogy a „viszontlátásra" itten, — a jövőre!