Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

A Magas-Tátrában

147 állomáson leszálltam a vonatról, amelyen akkor már alig volt utas. Ez volt a kassa—oderbergi vasútvonal leggyérebben használt szakasza, Poprádtól Liptószentmiklósig. A lehanyatló nap rozsdapiros színbe borította az egyébként szegényes, hepe-hupás, fakó, köves talajt s az erősbödő szél ködsüveggel fedte be a Szolyiszkó, a Bástya szürke, kopasz fejét, ami nem jó előjel, mert rendesen időváltozást jelent. Csomagjaimat az elém küldött málhahordóknak átadva, a fogaskerekű vasút pályateste melletti jól kitaposott ösvényen indultam fel a csorbái tó melletti vadászházhoz. A magas Tátra morenája, a szegényes, köves zab- és krumpliföldek már vastag hótakaróval voltak födve s a hófehér világ hátterében, a sötétzöld fenyvesek rengetege az összbenyomást melancholikussá tette, amihez hozzájárult az egyre jobban erősbödő szél barátságtalan fütyörészése, amelynek ereje minden ruhán keresztülhatolt. A köd lassankint a hegyóriások derekáig ereszkedett le, úgyhogy egy félórai gyaloglás után már bent jártunk a sűrű, nedves ködtengerben. Némán ballagtunk felfelé, a libasorban én voltam az utolsó, ennek folytán élveztem a teherhordó tótok elmaradhatatlan „zapekacska"-jának orrfacsaró illatát. A „zapeka" a felvidéki, a hegyvidéki tótnak mindene, még talán a pálinkánál is jobban szereti, vagy talán a kettő egymástól elválaszthatatlan, nem tudnám megmondani, mert én többnyire pipázó és áldomást ivó tótokkal jöttem össze vadászataim során. Kisded karavánunk az út 10*