Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Múlik a délibáb

87 A leglágyabb, leghalkabb, sóhajtásszerfi hangok zengése közt megmozdúlt a zsalu s egy kéz nyúlt ki közüle. Női kéz volt s Dörghő szerelemittasan ragadta meg. — Te vagy, te édes, — mormolta izgatott, rekedt hangon. — Én vagyok, tisztelt úr! — felelt egy halk, ábrándos érzékeny hang s a kinyújtott kéz hévvel adta vissza a Dörghő szorítását. — Fene erős vagy, kedves! — szisszent fel erre a mámoros] agarász-elnök s gyanakodva kérdezte : — Hogy hívnak? Az érzékeny hang újra megszólalt: — Hát már nem tudja, tisztelt úr? En vagyok a hold és ön a nap; én vagyok a repkény és ön a tölgy . . . Dörghő aggódni kezdett. Zavaros észszel interpellálta az erős kéz gazdáját: — Ki az ördög vagy, hallod-e? engem ne tarts verssel! — 0, tisztelt úr, dehogy bolondítom, ne üssön olyan lármát. 'Iszen jól tudja, én vagyok Pákozdyné! Erre a szóra nagyot ugrott Dörghő hátrafelé és szerencsésen belehágott a nagybőgőbe. Onnan kiabált ki a czigányoknak: — Iszkiri, more! hátra ne nézz, mert rögvest kővé meredsz! . . . A banda abbanhagyta a nótát, megfordúlt és futott visszafelé. Dörghő velők, a hogy a lába bírta. Csak a vendéglőben jutott eszébe,